Joseph Fouché rendőrminiszter születése

Szerző: Tarján M. Tamás 

1759. május 21-én született Joseph Fouché politikus, a francia forradalom és a napóleoni időszak egyik legtehetségesebb politikai túlélője. 

A rendkívül változatos karriert befutó Fouché Nantes közelében, egy tengerészcsaládban látta meg a napvilágot, hosszú ideig őt is erre a pályára szánták. Ennek ellenére a fiatalember 1781-ben a nantes-i szeminárium hallgatója, majd felszentelt pap lett, de később elhagyta az egyházi pályát. Fouché karrierjére mégis hatással bírtak papi évei, tanulmányai ugyanis hozzájárultak logikai készsége, munkabírása és önfegyelme fejlesztéséhez, ezen adottságainak köszönhette életének szerencsés alakulását is. A forradalom kitörése után Fouché alkotmánypárti nézeteket kezdett hirdetni, és 1792-ben szülőföldje küldöttjeként bekerült a Konventbe is.

Fouché ezután Párizsban tevékenykedett, tehetsége révén gyorsan felmérte a nemzetgyűlés erőviszonyait: bár eleinte a mérsékelt girondistákhoz csatlakozott, a közhangulatot érzékelve még időben átült a hegypártiakhoz, és 1793. január 17-én halálbüntetésre szavazott XVI.Lajos (ur. 1774-1791) perében. Fouché nem volt jó szónok, ellenben mesteri intrikus, aki az egyes nemzetgyűlési bizottságokban hamar átlátta a politikai helyzetet és képes volt annak megfelelően helyezkedni is. 

Karrierje felfelé ívelt, először oktatásügyi majd újoncozási feladattal bízták meg, majd 1793 őszén Collot d'Herbois és Couthon társaságában őt bízták meg Lyon királypárti felkelésének leverésével, amit a jakobinusokat is elborzasztó kegyetlenséggel vitt véghez. Fouché Robespierre diktatúrája idején a legradikálisabb Hébert híve volt, a „veszettnek” bélyegzett politikus 1794. márciusi kivégzése őt is a guillotine közelébe juttatta. Ez volt az egyetlen pont, ahol a politikus életét a szerencse mentette meg, Robespierre ugyanis ismeretlen okból nyárig várt a halálos ítélettel – Fouché így sértetlenül megúszta a jakobinus rémuralmat és Thermidor 9-e után hidegvérrel visszaült a diktatúrát megdöntő hegypártiak közé. A Direktórium idején először elhibázott puccsot szervezett Gracchus Babeuf-fel, Paul Barras és később Bonaparte Napóleon támogatójaként azonban ismét a megfelelő embereket támogatta, a brumaire-i államcsínyig (1799. november 9-10.) a rendőrminiszteri posztig jutott. 

Fouché 1802-ben szembeszállt Napóleon örökös consuli ambícióival, egy időre kegyvesztett lett, ám szolgálatai és kapcsolatai révén hamarosan visszakapta bársonyszékét. Bonaparte a Francia Császárság alatt is igényt tartott az egész országot behálózó fouché-i titkosrendőrségre, melynek vezetője elnyerte a gróf, majd az otrantói hercegi címet is. Mivel Fouché hosszú távon elhibázottnak találta Napóleon háborús taktikáját, már 1810-ben felvette a kapcsolatot a Spanyolországban sikerrel harcoló Wellington herceggel, hogy biztosítsa magát egy újabb rendszerváltás esetére. Miután Napóleon tudomására jutottak Fouché levélváltásai, száműzte kegyeiből a politikust, aki ez alkalommal is felfelé bukott, Illíria kormányzójává neveztek ki.

A keleti tartományban Fouché világosan látta már a császár bukását, ezért Murat-val elárulta őt és még a végső koalíciós győzelem előtt felajánlotta szolgálatait a Bourbonoknak. Hogy végképp kiismerhetetlen legyen pályája, Fouchét 1814 végén már az Elbára száműzött Napóleon visszatérését szervezők között találjuk, miközben Wellingtonnal és Metternichhel ápolt jó kapcsolata megóvták őt a híres „száz nap” után bekövetkező Waterloo-i bukás következményeitől is. 

A köpönyeget rendkívül tehetségesen forgató Fouché Talleyranddal – a „hazugság atyjával” – megbízást kapott egy ideiglenes kormány felállítására, melynek feladata XVIII. Lajos (ur. 1815-1824) uralmának konszolidálása volt. Sokadik pálfordulását Fouché már nem tudta következmények nélkül véghez vinni, tehetségét mindenesetre jelzi, hogy végül az buktatta meg, hogy 1793 januárjában halált szavazott XVI. Lajos fejére. A számos előkelő pozíció révén meggazdagodott politikusnak azonban a királygyilkossági vádak miatt sem kellett aggódnia, ugyanis az Osztrák Császárság menedéket nyújtott neki, így élete hátralévő éveit Linzben és az Adriai-tenger partján fekvő Triesztben töltötte, miközben megírta tetteit mentegető emlékiratait.

A páratlan pályával és hasonló cinizmussal rendelkező politikus 1820 januárjában halt meg, miután nem csak túlélte a francia történelem legzavarosabb időszakát, de közben egzisztenciát is szerzett, alacsony sorból 14 millió frank vagyonnal rendelkező arisztokratává lépve elő. Erkölcseit – vagy épp azok hiányát – híven mutatja be kedvenc mondása: „a farkasokkal kell üvölteni”. Ha az általa támogatott vezetőkhöz nem is, ehhez az elvhez Joseph Fouché egész életében híven ragaszkodott.