Joseph Fouché rendőrminiszter születése

Szerző: Hahner Péter 

1759. május 21-én született Joseph Fouché, a francia forradalom és a napóleoni időszak egyik legtehetségesebb államférfija. Sokan gátlástalan és fondorlatos politikusnak tekintették, aki minden rendszert elárult. Ennek az lehet az oka, hogy a forradalmi és napóleoni kor éles konfliktusokkal teli örökségének a 19. és 20. századi politikusok, művészek és történészek valamennyien csak egy-egy irányzatával azonosulhattak vagy rokonszenvezhettek. Ebből következően azokkal a személyiségekkel, akik több rendszerben is vezető szerepet töltöttek be, nem tudtak mit kezdeni, s ezért elvtelenséggel vagy kifejezetten árulással vádolták meg őket.   

A Bretagne tartomány-béli Nantes várostól öt mérföldre született, Pellerinben, régi és módos tengerész-család sarjaként. Az oratoriánus szerzetesek iskolájában tanult, s fizikai és matematikai ismereteinek köszönhetően a rend tanári állással jutalmazta meg. Nem volt „kiugrott pap”, ahogy oly sokan emlegették: laikus tanár volt. A szerzetesrendek felszámolása után, 1792 nyarán ő lett a nantes-i kollégium vezetője, s olyan nagy tekintélynek örvendett, hogy a Nemzeti Konvent képviselőjévé választották. Mielőtt elutazott volna a fővárosba, megházasodott, s a hamarosan rettegett politikussá váló férfi egész életében hűséges férjnek és jó családapának bizonyult.

1793 januárjában ő is megszavazta XVI. Lajos kivégzését, s ezzel egy életre elkötelezte magát a forradalom vívmányai mellett. A nyár folyamán keménykezű konventbiztosként tevékenykedett több megyében: megadóztatta a gazdagokat, gondoskodott a nélkülözők támogatásáról, és keresztényellenes intézkedéseket hozott. Minden jel arra utal, hogy nem űzött kettős játékot, s szívvel-lélekkel a forradalom mellett állt.

1793 novemberétől 1794 márciusáig negyedmagával a Lyon lázadóira lesújtó megtorlást irányította. Az áldozatok száma megközelítette a kétezret. Egyeseket kartáccsal végeztek ki, s Fouchét ezután ellenfelei „a lyoni tűzmester” néven emlegetették. Csakhogy Fouché se korábban, se későbbi tevékenysége idején nem bizonyult vérszomjasnak, s a lyoni vérengzésben inkább a helyi fanatikusok és Fouché meggyőződéses terrorista kollégái játszották a főszerepet. Őt viszont még harácsolással sem vádolhatták meg: szegényen tért vissza párizsi padlásszobájukba.

1794 júniusában, a terror esztelen tombolása idején bátran szembeszállt Robespierre-rel. Megválaszttatta magát a Jakobinus Klub elnökének, s Robespierre egyik fenyegető szónoklata után még az ülést is feloszlatta. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a „Megvesztegethetetlen” őt is a forradalmi törvényszék elé akarja küldeni, mint Dantont és másokat, Fouché közreműködött a megbuktatásában. Figyelmeztette képviselőtársait a Konventet „megtisztítani” kívánó Robespierre szándékaira, s hozzájárult a Robespierre-ellenes szövetség megszilárdulásához, de nem volt sem a vezetője, sem a „forgatókönyv-írója”. A történészek és az írók csak későbbi pályafutásának ismeretében nagyították fel Robespierre megbuktatásában játszott szerepét, s tulajdonítottak fondorlatos hátsó szándékot minden lépésének.

Ezután a mérsékeltek kerekedtek felül, s mivel őt a Hegypárt utolsó tagjai között tartották számon, még a letartóztatását is megszavazták, de nem hajtották végre. 1796-ban (Stefan Zweig híres életrajzában tett állításával ellentétben) nem elárulta a kommunista Babeuf mozgalmát, hanem közvetíteni próbált közte és a kormány között. Évekig súlyos anyagi gondokkal küszködött, majd különböző diplomáciai megbízatások után 1799. július 20-án a Francia Köztársaság direktóriuma rendőrminiszterré nevezte ki.

Az új miniszter békítő gesztusokat tett: személyesen zárta be a jakobinusok új klubját, lehetővé tette egyes emigránsok hazatérését, megnyugtatta a papokat, s támogatásban részesítette az éhező munkásokat, hogy ne álljanak a lázongók mellé. A kormánynak azonban már nem sok ideje volt hátra: maga Sièyes direktor tervezett el egy újabb államcsínyt Bonaparte tábornok támogatásával. A rendőrminiszter passzív maradt, sőt, megüzente az összeesküvőknek, hogy igyekezzenek. Elárulta volna a direktóriumot? De hát miért kellett volna védelmeznie egy népszerűtlen és sikertelen rendszert, amelyet éppen saját főtisztviselői és miniszterei próbáltak megbuktatni, hogy sokkal hatékonyabb végrehajtó hatalmat hozhassanak létre? A brumaire-i államcsíny (1799. nov. 9—10.) a kortársak szemében csak egy újabb intézkedés volt a köztársaság megszilárdítására.

Fouché a konzulátus és a császárság rendőrminisztereként (1799—1802, 1804—1810, 1815) jóval önállóbbnak és határozottabbnak bizonyult, mint ahogy azt Napóleon szerette volna. A maga korában minden bizonnyal az ő rendőrsége volt a leghatékonyabb a világon. Ha szükség volt rá, meglepően rövid idő alatt meg tudott oldani bűnügyeket. Sok kémet alkalmazott, sok összeesküvést felszámolt, s állítólag mindent tudott — vagy legalábbis ezt állította magáról. Minden reggel egy iratot adott át a császárnak, amelyet titkos ügynökei, a zsandár-parancsnokság, a prefektusok és a rendőrprefektus jelentései alapján állított össze. Ebben nem csak a bűnözésről, az összeesküvésekről és a csempészetről volt szó, de a közhangulatról, a tőzsdéről, a színházakról, a nagykövetekről, a gazdasági ügyekről és a vezető politikusok szerelmi ügyeiről is.

Fouché arra törekedett, hogy a rendőrség uralma legyen finomabb, maradjon a háttérben. Így utasította beosztottjait: „A rendőrségnek meg kell előznie a bűnöket, hogy egyáltalán ne kelljen büntetnie… Ezért hibás dolog úgy gondolkozni róla, mint a közigazgatásról. A közigazgatás a nyilvánosság előtt működik, a rendőrségnek ezzel szemben leggyakrabban úgy kell éreztetnie jelenlétét, hogy ne vegyék észre… Legyenek figyelmesek és komolyak, de sohase akadékoskodók vagy durvák. Tartassák tiszteletben a rendőri felügyeletet, hogy mindenki érezze: csakis a hazára van gondja.” Fouchénak tehát nem a rendőrállam volt az ideálja, hanem egy olyan belügyminisztérium, amely ellensúlyozhatja az igazságszolgáltatás lassúságát. Ezt azonban olyan óvatosan és bölcsen kell megtennie, hogy inkább akadályozza meg a bűn elkövetését, mint büntesse azt. Jobb szeretett figyelmeztetni, mint büntetni, szívesebben engedte szabadon az embereket, mint amilyen szívesen letartóztatta. A kínvallatást tiltotta, és olykor egyes vizsgálatokat is leállított.

Fouché azt szerette volna, ha a közvéleményről írt jelentéseivel ő befolyásolhatja a kormányt és az uralkodót. „A közvélemény készíti elő, fogadja el vagy utasítja vissza azon erkölcsi és politikai rendszereket, amelyek körül a nemzetek összetömörülnek” – fogalmazta meg politikai véleményét. Vagyis Fouché az államot választotta a fejedelem helyett, a köz ügyét, a hatalom magánérdekből történő gyakorlása helyett. Napóleon az 1809-es hadjárata idején a belügyminiszterséget is rábízta pár hónapra rendőrminiszterére. A brit flotta támadást intézett Németalföld ellen, mire Fouchéból előbújt 1793 konventbiztosa. Hatvanezer nemzetőrt hívott fegyverbe, s felszólította a megyéket, hogy készüljenek az általános mozgósításra. Napóleon Otranto hercegévé nevezte ki erélyes miniszterét, majd gyorsan visszavette tőle a belügyminiszteri tárcát, mérsékletre intette, s feloszlatta a nemzetőrséget.

Leváltását annak köszönhette 1810-ben, hogy önálló tárgyalásokba kezdett az angolokkal a háború mielőbbi befejezéséről. Vagyis megpróbálta végrehajtani azt, amire Napóleon képtelennek bizonyult: békét biztosítani Európa számára. Napóleonnak azonban nem tehetséges munkatársakra, hanem akaratának szolgai végrehajtóira volt szüksége. Semmi sem vált jobban Fouché becsületére, mint az a tény, hogy nem a kinevezése, hanem a leváltása keltett hatalmas riadalmat. A párizsiak úgy látták, hogy a független, mérsékelt, józan miniszter helyére, aki sok egykori jakobinust támogatott és a békés királypártiakkal is segítőkész volt, Napóleon egyik fogdmegje lépett, Savary, Rovigo hercege.

Az 1814-es restaurációban Fouché nem játszott szerepet, s amikor a császár 1815-ben visszatért Franciaországba, a királyi kormányzat megpróbálta letartóztatni. Ezek után természetesnek tűnt, hogy a visszatért Napóleon újra Fouchéra bízza a rendőrminisztériumot. A császár most a forradalom örökösének a szerepét akarta eljátszani, s ehhez jól jött az egykori konventbiztos. Fouché liberális engedményekre ösztökélte Napóleont, de nem voltak illúziói a császár visszaszerzett hatalmának szilárdságáról. Kijelentette, hogy két csatát megnyer majd, a harmadikat elveszíti, s mindennek vége lesz.

A megjósolt harmadik csata, a waterlooi utáni, második restauráció (1815) Fouché mesterműve volt. Arra törekedett, hogy minél gyorsabban és minden vérontást elkerülve térjenek vissza a Bourbonok alkotmányos monarchiájához, mert ez az egyetlen kormányzat, amelyet a győztesek elfogadnak, s amely biztosítja a liberális, képviseleti rendszer fennmaradását. A következőket kellett megakadályoznia: hogy a bonapartisták a szükségállapotra hivatkozva diktatórikus hatalommal ruházzák fel a császárt, hogy a hadsereg megvívjon egy teljesen reménytelen ütközetet Párizs előtt, hogy a közeledő porosz hadsereg véres bosszút álljon a franciákon, hogy a királypárt újabb felkelést robbantson ki vidéken, hogy a radikálisok átvegyék a hatalmat Párizsban, s hogy a visszatérő királyi kormányzat megtagadja az egy évvel korábban elfogadott alkotmányos engedményeket. Egyszerre kellett elkerülnie a diktatúrát, a háború folytatását, a polgárháborút és a reakció győzelmét.

Mindez sikerült neki, s elérte, hogy a visszatérő király is rendőrminiszterévé nevezze ki. XVIII. Lajost ugyanarra próbálta rábeszélni, amire Napóleont pár héttel korábban: adjon minél több szabadságjogot a népnek, hogy elkerüljék a további forradalmakat. A letartóztatandó személyek listáját is ő állította össze, de mindenkit figyelmeztetett, hogy meneküljön el.

Ez az utolsó miniszteri megbízatás azonban nem bizonyult hosszú életűnek. A választásokon a szélsőséges királypárt szerzett többséget, s 1815 szeptemberében Fouchénak már távoznia kellett. Először Drezdába nevezték ki nagykövetnek, majd pár hónap múlva e tisztségéből is leváltották. Mint egykori királygyilkos, nem térhetett haza. Utolsó éveit Prágában, Linzben majd Triesztben töltötte. Itt érte a halál 1820. december 26-a hajnalán. Temetési szertartására december 28-án került sor, nagy pompa közepette a San Giusto-katedrálisban. Koporsóját a katedrális föld alatti kriptájában helyezték el.