Robespierre születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„A terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása.”
(Maximilien Robespierre)

1758. május 6-án született Maximilien Robespierre arrasi ügyvéd, a francia forradalom egyik legjelentősebb politikusa, akinek neve a jakobinus párt élén a diktatúrával és a féktelen terrorral kapcsolódott össze. Robespierre pályafutása során a rousseau-i filozófiától indult el és az erény nevében vérengző rémuralomig jutott, utóbb pedig maga is a forradalom áldozata lett.

Maximilien Robespierre a picardiai Arrasban, egy nagy múltú jogászcsalád legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot. A forradalmár gyermekkora teli volt megpróbáltatásokkal, ugyanis édesanyja 1764-ben elhunyt, apja pedig ezután európai vándorútra indult, és Maximilient öccsével, illetve két húgával együtt sorsára hagyta. Robespierre-t anyai nagyapja, majd Arras püspöke karolta fel, aki 1770-ben ösztöndíjat szerzett a fiatalember számára a Napkirályról elnevezett párizsi kollégium jogi fakultásán. A forradalmár itt nem csak antik ideáljaival, Ciceróval és Catóval ismerkedett meg, de Rousseau tanítását is magába szívhatta, ami – természetesen egyre torzítottabb formában – élete végéig megszabta a „Megvesztegethetetlen” pályáját.

Robespierre 1781-ben tért vissza Arrasba, ahol hamarosan fényes jogászi karriert futott be, ezzel egy időben pedig íróként és értelmiségiként is előkelő pozícióba emelkedett. Egyik dolgozatát Metzben emlékéremmel jutalmazták, sőt, az arrasi akadémia később őt választotta meg első emberének; Robespierre természetesen a politikai vitákból is kivette a részét, és 1788–89 során azt is kiharcolta, hogy a harmadik rend delegáltjai között megjelenhessen a XVI. Lajos (ur. 1774-1792) által 1789. május 5-ére összehívott általános rendi gyűlésen.

Az utolsó rendi országgyűlésen Robespierre a kezdetektől fogva a radikális képviselők közé tartozott: rengeteg alkalommal – 1791 elejéig több, mint 150-szer – tartott szónoklatot, melyekben Rousseau-tól ihletve főleg a halálbüntetés és a rabszolgaság eltörléséért, illetve a választójogi cenzus megszüntetéséért szállt síkra. A mindössze 31 esztendős képviselő hamar belátta, hogy a hatalmas nemzetgyűlésben az ő szava csekély súllyal bír, ezért belépett az Alkotmány Barátainak Társaságába, ismertebb nevén a jakobinus klubba, melynek 1790-től elnöki tisztségét is betöltötte, és amelyet a mérsékeltek kiválása után teljesen szellemi befolyása alá vont. Robespierre szónoki tehetségével a párizsi polgárságra is komoly befolyást gyakorolt; nem véletlen, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés feloszlatása után, 1791 őszén a tömegek a „megvesztegethetetlen” jelzővel illették, és az elsők között juttatták be őt a Törvényhozó Nemzetgyűlésbe.

Az 1791-es évben a politikus még elsősorban idealista szempontból közelítette meg a forradalmi törekvéseket. Szeme előtt a közérdekkel harmonizáló szabadság eszménye lebegett, melynek tükrében az államforma kérdése, XVI. Lajos botrányos szökési kísérlete, vagy az osztrák hadüzenet dilemmája másodrangú problémának tűnt. A jakobinus vezér már ekkor is prédikált és kinyilatkoztatott, miközben – mint említettük – Rousseau tanításait egyre jobban a maga szája íze szerint torzította. A fő problémát az jelentette, hogy Robespierre idővel a politikai kérdéseket is manicheista rendszerben szemlélte, és önmagát tartotta a jó, a vezérelvnek tekintett „erény” legfőbb kinyilatkoztatójának.

Mindez önmagában nem jelentett volna komoly veszélyt, a jakobinusok vezére azonban szónoki tehetsége révén 1791 őszén a legnépszerűbb politikusok egyikévé lépett elő, és a forradalom radikalizálódásával egyre közelebb került a hatalomhoz. Robespierre 1792 februárja és áprilisa között közvádlóként tevékenykedett, majd a párizsi községtanács „erős embere” lett, és befolyása révén pártját a Tuileriák ostroma (1792. augusztus 10.), illetve a köztársaság kikiáltása (1792. szeptember 20.) után a kormányzó Gironde legfőbb vetélytársává tette. A „Hegypártként” is emlegetett jakobinus kisebbség a mögötte álló tömegek feltüzelésével a gironde-iakat is mind radikálisabb fellépésre kényszerítette, így például Robespierre kierőszakolta, hogy az 1792 decemberében bíróság elé állított XVI. Lajost halálra ítéljék, majd 1793 januárjában ki is végezzék.

A „Megvesztegethetetlen” politikai nézetein ekkor már eluralkodott a manicheista szemléletből származó fanatizmus: „Capet Lajosnak” például azért kellett meghalnia, mert király volt, és ebből eredően mások felett uralkodott. Maximilien Robespierre-t elvakultsága odáig vitte, hogy Lajos bűnösségéről mindenféle bizonyítási eljárás nélkül, pusztán a saját belátására alapozva döntsön; a politikus magánvéleményét ekkor már az objektív jóval, az egyetemes „erénnyel” egybeforrva látta, hamarosan pedig eljutott addig az összefüggésig, hogy aki ellentmond neki, az valójában Franciaország, sőt, az emberi faj egyetemes érdekei ellen vét, és ezáltal méltó a pusztulásra.

Robespierre, aki 1789-ben még a halálbüntetés eltörléséért küzdött, négy évvel később már terrorral akarta megteremteni az ideális államot, a Forradalmi Törvényszék és a Közjóléti Bizottság felállítása után pedig vészesen nagy hatalmat szerzett elképzelései megvalósításához. Robespierre eközben „prédikációival” hatalmas nincstelen tömeget állított a háta mögé, amelynek támogatásával a jakobinusok 1793. június 2-án megszerezték a hatalmat, és leszámoltak a bukott Gironde-dal.

Ezzel kezdetét vette a jakobinus diktatúra mintegy 13 hónapos időszaka, mely Robespierre fent felvázolt gondolatai nyomán teljesen logikusan torkollott vérfürdőbe: 1793 szeptemberétől már a „gyanúsak” is célkeresztbe kerültek, magyarán a „Megvesztegethetetlen” hatalma megőrzése érdekében gátlástalanul guillotine alá küldhette riválisait. Előbb a Hébert körül tömörülő „veszettek” csoportja, majd 1794 áprilisában Danton és Desmoulins köre jutott vesztőhelyre Robespierre gyanúja – valójában féltékenysége – miatt, a terror azonban a főbb ellenfelek halála után sem enyhült, sőt, a prairiali törvényekkel még elképesztőbb méreteket öltött. Ekkor a bíróságok már rendes vizsgálat nélkül, szinte találomra küldték vérpadra az embereket; egy hónap alatt majdnem 1300 embert végeztek ki Párizsban, közben pedig a jakobinus diktatúra – természetesen a közjó nevében – a legapróbb részletek tekintetében is igyekezett eltaposni az egyén önállóságát.

Erre az igyekezetre a Rousseau-tól eredeztethető, ám Robespierre által kiteljesített deista istenség, a Legfelsőbb Lény kultusza világított rá legjobban, akinek tiszteletét 1794 májusában iktattak törvénybe. A sokszor groteszkbe forduló kísérletek abszurditása mellett persze ott volt a konstans félelem attól, hogy a guillotine vajon kire sújt le legközelebb; ez motiválta a Tallien, Fouché és Collot d'Herbois vezette összeesküvőket, hogy beteljesítsék a július 26-án újabb köztársaság-ellenes konspirációról szónokoló Robespierre félelmeit, és másnap – Thermidor 9-én – a Konventben vádjaikkal megrendítsék a „Megvesztegethetetlen” tekintélyét és megbuktassák a jakobinusokat.

Robespierre-t híveivel – Saint-Justtel, Couthonnal, Le Bas-val, illetve öccsével, Augustinnal – együtt őrizetbe vették, és a Conciergerie-be vitték, ám Coffinhal tábornok még július 27-én kiszabadította és a párizsi városházára menekítette a jakobinusokat. A Konvent időközben törvényen kívül helyezte a szökevényeket, akik az összeesküvők pártján álló katonaság ostromgyűrűjében teljes reménytelenségben töltötték a nap utolsó óráit. Bár egy fiatal csendőr később azzal dicsekedett, hogy golyójával ő roncsolta szét Robespierre állkapcsát, a politikus valószínűleg – Philippe-Francois-Joseph Le Bas példája nyomán – önkezével próbált véget vetni életének. A többiek eközben mindent megtettek a menekülés érdekében, ám a városházáról esélyük sem volt kijutni; éjjel kettő órakor a fegyveresek rohammal bevették az épületet, és letartóztatták a bukott politikusokat.

A Konvent a jakobinusok példáját követve villámgyorsan ítélkezett: Maximilien Robespierre-t és társait még július 28-án kivégezték a Place de la Revolution-on, ami a rémuralom végét jelentette. A következő napokban, a guillotine összetörése előtt még mintegy 80 ember követte a halálba azt a férfit, aki Rousseau-t félremagyarázva úgy hitte, hogy a közjóért és az erényért harcol, holott valójában a legrettenetesebb 20. századi totalitárius rendszereknek szolgáltatott gyászos példát.