A nagy lisszaboni földrengés

Szerző: Tarján M. Tamás

„De alig értek a városba, siratva jótevőjük halálát, amikor a talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat s a köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak; s a romok legalább harmincezer különböző korú és nemű lakost temettek maguk alá.”
(Voltaire a Candide-ban így ír a lisszaboni földrengésről)

1755. november 1-jén délelőtt sújtott le Lisszabonra a történelem egyik legpusztítóbb földrengése, mely – a kataklizmát kísérő tűzvésszel és szökőárral együtt – szinte teljesen elpusztította a portugál fővárost.

A geológiai szaknyelvben transzform vető néven ismeretes az a töréses szerkezeti forma, amely elsősorban az úgynevezett óceánközépi hátságoknál figyelhető meg; jellegzetes barázdáit bizonyára a kedves olvasó is látta már domborzati térképeken, vagy műholdfelvételeken. Az 1755. évi katasztrófát egy ilyen törés idézte elő, mely Gibraltártól az Azori-szigetek irányába húzódik, és az eurázsiai, illetve az afrikai kőzetlemezt választja el egymástól. Ebben a zónában már a nagy lisszaboni földrengés előtt is gyakran keletkeztek pusztító lökéshullámok, melyek rengeteg szenvedést okoztak a portugál partvidéken élők számára.

Mindennek dacára a luzitán főváros a földrajzi felfedezések és a kolonizáció megindulása után szinte töretlen fejlődést mutatott, lendületét pedig az sem fékezte meg, hogy a brit, francia és holland gyarmatosítók lassan Portugália fölé kerekedtek. A 18. század közepére Lisszabon lakossága már megközelítette a 275 000 főt, így az egyik legjelentősebb atlanti-óceáni kikötővé terebélyesedett, melyet egyedülállóvá varázsolt a mór, gótikus és reneszánsz stílusjegyek keveredése. Ez a virágzó és nyüzsgő metropolis aztán egyetlen pillanat alatt a természet rettenetes erőinek martalékává vált.

A „régi” Lisszabont 1755. november 1-jén délelőtt érte utol a végzete, miután a portugál partoktól mintegy 200 kilométerre délnyugatra, a fent említett törésvonal mentén a gigantikus kőzetlemezek elmozdultak egymástól. A geológusok becslése szerint az epicentrumban a rengés ereje elérte a Richter-skála szerinti 8,5-ös fokozatot, a felszabaduló energia pedig – három hullámban érkezve – romba döntötte a luzitán fővárost. A metropolis éppen mindenszentek napját ünnepelte, így az előjelek nélkül beköszöntő katasztrófa rengeteg áldozatot követelt; ezrek lelték halálukat az összeroskadó épületek alatt, sokakat pedig a szűk utcácskákban összezsúfolódó riadt tömeg zúzott össze. Más esetekhez hasonlóan a földrengést Lisszabonban is tűzvész követte, mely a kisebb tűzfészkekből kiindulva villámgyorsan egyetlen örvénnyé változott, és forró szélvihart gerjesztett.

Az elemek tombolása elől a metropolis lakóinak jelentős része a kikötőben, majd a Tajo folyó torkolatában horgonyzó bárkákon keresett menedéket, ám ezen a szörnyű napon a víz sem kegyelmezett a lisszaboniaknak. A tenger alatti rengés ereje ugyanis cunamit idézett elő, melynek mintegy 6 méteres hullámai porrá zúzták a hajókat, és letarolták a sokat szenvedett várost. A csapások közül ez utóbbi volt a legsúlyosabb, hiszen a szökőár az észak-afrikai és a spanyol partvidéket is elérte, sőt, utóbb egészen a karibi térségig, a Brit-szigetekig és Finnországig vitte a katasztrófa hírét.

Becslések szerint az 1755. november 1-ji földrengés összesen 100 000 áldozatot követelt, akiknek többsége a porig rombolt portugál fővárosban lelte halálát. Lisszabonban a katasztrófa után még hat napon át pusztított a szörnyű tűzvész, aminek eredményeként a metropolis kilenctizede teljesen megsemmisült; a királyi palota, az új opera, számos templom és könyvtár, a „régi” Portugália kulturális értékeinek túlnyomó része az enyészeté lett. A füstölgő romokon azonnal eluralkodott a káosz, az egykori utcákon fosztogatók és a földrengés során kiszabadult gonosztevők vették át az irányítást, akiknek hatalmát I. József király (ur. 1750-1777) és miniszterelnöke, Sebastiao José de Carvalho e Melo csak a hadsereg bevetésével és drákói szigorral tudta letörni.

A katasztrófát szerencsésen túlélő uralkodó kevés érdeklődést és tehetséget mutatott a kormányzás iránt, így Lisszabon és az ország újjáépítését fent említett bizalmasa, a későbbi Pombal márki irányította. I. József miniszterelnöke még az 1755-ös évben utasítást adott a neves mérnöknek, Manuel da Maiának a főváros megtervezésére, mely – más metropolisokhoz, például az 1666-ban porig égő Londonhoz hasonlóan – széles sugárutakkal, hatalmas terekkel született újjá, építtetői pedig arra is komoly figyelmet fordítottak, hogy a házak szerkezete ellenálljon a későbbi földrengéseknek. A Pombal márkiról elnevezett építészeti stílus Lisszabon polgári és kereskedővárosi jellegét igyekezett kiemelni, amit az is igazol, hogy a korábbi királyi palota helyén egy piactér jött létre; ebben egyébként az is szerepet játszott, hogy az 1755. évi katasztrófa hatására I. József soha többé nem mert kőfalak közé költözni.

A nagy lisszaboni földrengés rendkívül sok területen gyakorolt befolyást a 18. századi Európa és Portugália életére és gondolkodására. Mindenekelőtt meg kell említenünk, hogy a katasztrófa és az azt követő újjáépítés biztosította Sebastiao José de Carvalho e Melo dominanciáját az ibériai állam belpolitikai harcaiban, aminek köszönhetően később – már Pombal márkiként – lehetősége nyílt felvilágosult reformjai bevezetésére. Ugyancsak a portugál államférfi nevéhez fűződik a szeizmológia tudományának megalapozása, mely téren az általa végzett felmérés jelentette az első lépcsőfokot; az eseményeket mi is a márki vizsgálatainak köszönhetően tudjuk rekonstruálni. Az 1755. évi lisszaboni földrengés emellett az európai gondolkodókat is megrázta: az egyház – a katasztrófa dátumával is összefüggésben – isteni büntetésként könyvelte el a szörnyű pusztítást, részben ezzel az állásponttal szembeszállva pedig többek között Voltaire, Rousseau és Kant is foglalkozott a tragédiával, melyhez hasonlót ritkán tapasztalt meg az emberiség.