Martinovics Ignác születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1755. július 20-án született Martinovics Ignác ferences szerzetes, kémikus, a magyar jakobinus mozgalom alapítója és főigazgatója. A korábban bécsi besúgóként tevékenykedő Martinovics volt az első magyar gondolkodó, aki – minden hibája dacára – átvette 1789 egyenlősítő eszméit, ezért a későbbi korok forradalmárjai, így a márciusi ifjak is példaképüknek tekintették őt.

Martinovics délszláv felmenőkkel bírt, ősei a Csernovics Arzénnal bevándorolt tömegekkel, a 18. század elején kerültek Magyarországra. A későbbi jakobinus vezető már Pesten látta meg a napvilágot, apja egy nyugalmazott kapitány volt. Martinovics a pesti piaristáknál kezdte meg tanulmányait, majd Baján belépett a ferences szerzetes rendbe, öt évvel később, 1778-ban pedig áldozópappá is szentelték. A férfi páratlan műveltségét a kolostorok falai között gyűjtötte össze, tudásával aztán bekerült Magyarország szellemi elitjébe: számos nyelven írt-olvasott – a Vízivárosban egy időben mennyiségtant és bölcseletet is oktatott –, aktívan politizált a felvilágosodás eszméi jegyében, és értett a természettudományokhoz is.

Mint a tudós egyházi férfiakat általában, Martinovicsot is a szigorú kolostori szabályok elutasítása jellemezte, ráadásul miután 1780-ban a Határőrvidéken fekvő, félreeső Bródba – Slavonski Brodba – helyezték át, minden kapcsolatát elvesztette a tudományos világgal. A szerzetes nem sokáig tűrte ezt az állapotot, hamarosan – engedély nélkül – a bukovinai Csernovciba ment, majd a dúsgazdag lengyel Potocki herceggel körbeutazta Európát. Vándorlásai után Martinovics Lemberg egyetemén oktatott, és a galíciai évek során egészen a dékáni méltóságig eljutott. A nagy tudású szerzetes közben Európa számos egyeteméről elismerést kapott, de mindhiába: II. József (ur. 1780-1790) alatt sem Bécsben, sem Budán nem tudott oktatói állást szerezni.

Az 1790-ben trónra lépő II. Lipót (ur. 1790-1792) aztán módot talált arra, hogy szolgálatába állítsa, és kiaknázza a becsvágyó férfiben rejlő lehetőségeket: Gotthardi Ferenc 1791-től besúgóként alkalmazta az elkeseredett tudóst, akinek feladata a Magyarországon elterjedt, nyugati mintára létrehozott titkos társaságok – elsősorban a Gyurkovics Ferenc vezette szabadkőművesek és az illuminátusok – megfigyelése volt. Martinovics amellett, hogy munkáját teljes odaadással végezte, a várható jutalom érdekében meglehetősen eltúlozta saját jelentőségét, miközben mindent megtett azért, hogy feljebb juthasson a tudományos ranglétrán. Mivel elsősorban udvari címre vágyott, elhíresztelte Pesten, hogy Lipót kémikusának fogadta őt; ezzel sikerült rákényszerítenie a királyt álcája biztosítására, így végül megkapta a hőn vágyott állást. Lipót aztán 1792 márciusában váratlanul elhunyt, és jóval konzervatívabb fia, I. Ferenc (ur. 1792-1835) ült a magyar trónra, aki kezdetben még támogatta Martinovicsot – szászvári címzetes apátnak nevezte ki –, mindenható minisztere, Colloredo gróf sugalmazására azonban nemsokára megvonta bizalmát a besúgótól. A szerzetes később hiába pályázott préposti és titkári állásokért, Bécsben az érvényesülés minden lehetőségét elvágtak tőle.

A csalódott Martinovics ezután egykori munkaadói ellen fordult, és – stílusosan – kihasználta azt a kapcsolati hálót, amit még ügynökként épített ki. 1792 után jó viszonyt ápolt például a szabadkőművesekkel – Gyurkovics halálakor neki adta át hagyatékát, a rend magyar páholya pedig később az ő nevét vette fel – ám valamilyen okból mégsem akart a mozgalom élére állni. Az 1792-es évet követően egyre-másra jelentek meg kritikus írásai a magyar és külföldi – főleg francia – sajtóban, melyekben Ferenc konzervativizmusát, főleg a szólásszabadság korlátozását bírálta, természetesen álnéven. Martinovics cikkei érdekesek voltak abból a szempontból, hogy szerzőjük ugyanolyan elítélően nyilatkozott József és Lipót rendszeréről, mint a ferenci abszolút hatalomgyakorlásról. A

magyar tudós írásai felkeltették a francia jakobinusok figyelmét, és 1794-ben felvették vele a kapcsolatot; az ő buzdításukra kezdte megszervezni a magyar mozgalom két szervezetét, a mérsékeltebb – többnyire szegény nemesekből álló – Reformátorok Társaságát, és a radikálisabb Szabadság és Egyenlőség Társaságát. A két szervezet főigazgatója maga Martinovics lett, és 1794-es kátéjában – Az ember és polgár kátéja – gyökeres társadalmi átalakítást sürgetett, melynek eredményeként – a nemesség eltörlése után – Magyarországból egy föderális köztársaságot akart szervezni. Mindeközben ő volt az első politikus, aki programjában támogatta a nemzetiségek egyenjogúsítását, és politikába való bevonásukat. Martinovics szervezete ugyanakkor messze nem képviselt akkora erőt, mint amilyen ambíciókat dédelgetett: a főigazgatónak három hónap alatt mindössze 75 tagot sikerült toboroznia a két szervezetbe, ezen összeesküvők java része elszegényedett, a felvilágosodás és a francia forradalom szellemi hatása alatt álló nemes vagy értelmiségi volt.

A jakobinusok szervezkedésének nem volt tényleges hatóereje, ehhez képest viszont példátlanul véresen bántak el velük – ezért paradox módon éppen Martinovics volt felelős, nem csak azért, mert az első baljós jelek után azonnal leleplezte a jakobinusokat, hanem azért is, mert az eljárás során felnagyította az összeesküvés méretét. A tudós sértett nagyravágyását jelzi, hogy még ebben az életveszélyes helyzetben is próbálta magát minél jelentősebbnek és veszélyesebbnek feltüntetni, így az 1794 őszén kezdődő bécsi majd budai tárgyalások végén, 1795. április 20-án halálra ítélték, egy hónappal később pedig a Vérmezőn a jakobinus társaságok négy igazgatójával – Laczkovics János, Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc, Sigray Jakab – együtt a fejét vették.

Martinovics Ignác alakja évtizedek múltán a legendák homályába burkolózott, és mint a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek első magyarországi képviselője maradt meg a nép emlékezetében, akit már 1848 forradalmárjai is példaképüknek tartottak. Bár ellentmondásos személyisége sok szempontból nem felelt meg ennek az ideálnak, Martinovics – korát meghaladó –  tervei és gondolatai miatt mégis joggal foglal helyet a magyar politikai eszmék leghatásosabb teoretikusai között.