Pálffy János nádor halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1751. március 24-én hunyt el Pálffy János nádor, horvát bán, aki a török háborúk alatt és a spanyol örökösödési küzdelem során emelkedett fel a Habsburg Birodalom legjelentősebb államférfijai közé. Pálffy nem csak hadvezérként, hanem diplomataként, közvetítőként is hathatósan képviselte Ausztria – és saját hazája – érdekeit a Rákóczi-szabadságharc, a Pragmatica Sanctio elfogadtatása és az osztrák örökösödési háború idején.

Pálffy János gróf az egyik legelőkelőbb magyar arisztokrata család gyermekeként, Vöröskő várában látta meg a napvilágot, az 1664-es esztendőben. Édesapja, Pálffy Miklós koronaőr Pármában és Bécsben taníttatta fiát, aki iskolái végeztével – fivéreihez hasonlóan – katonai pályára lépett. Pálffy 1681-ben jelentkezett önkéntes németországi szolgálatra, majd unokabátyja vértesezredébe került, mely az 1683-ban kirobbanó Habsburg-török háború során Érsekújvár sikertelen ostromában és Bécs felmentésében is részt vett. A fiatalember a következő években szinte az összes jelentős ütközetben harcolt: jelen volt a párkányi győzelemnél, az esztergomi, váci, visegrádi diadaloknál, Buda 1684-es sikertelen, majd 1686. évi eredményes ostrománál, küzdött Pécs felszabadításáért és az 1687 augusztusában vívott nagyharsányi csatában.

A gróf eközben vitézségének köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán: amikor 1688-ban apósa, Czobor Ádám I. Lipót (ur. 1657-1705) engedélyével felállított két huszárezredet, az egyik irányítását a mindössze 24 esztendős Pálffy ezredesre bízta. A rendkívül forrófejű ember hírében álló katona a következő években Belgrád és Nis bevételekor is kulcsszerepet játszott, majd a szalánkeméni ütközetben is kitüntette magát, így 1693-ra már vezérőrnaggyá léptették elő. Pálffy heves vérmérsékletét nem csak az mutatja meg, hogy a török háborúk során számtalanszor sebesült meg, de az a párbaj is erről tanúskodik, melyet János Frigyes württembergi herceg ellen vívott 1693 őszén. Történt ugyanis, hogy a Pálffy-ezred két huszárja gyümölcsöt lopott egy kertből, a fiatal herceg pedig – a hadseregben uralkodó szigorú törvények szellemében – lelőtte a tolvaj katonákat. Pálffy János erre válaszul párbajra hívta János Frigyest, mely összecsapás a fiatalember halálával végződött.

A párbaj ellenére Pálffy a későbbiekben is Lotharingiai Károly szolgálatában maradhatott, majd felettesei utasítására 1698-tól a Rajna mentén teljesített szolgálatot, a spanyol örökösödési háború első éveiben pedig az itáliai hadszíntéren és Landau ostrománál is harcolt. A Rákóczi-szabadságharc kitörése után Pálffy János visszatért Magyarországra, és az idős I. Lipót jóvoltából 1704-ben tábornoki rangra és horvát báni méltóságra emelkedett. A hagyományosan Habsburg-hű famíliából érkező gróf a labancok oldalára állt a kuruc felkelés éveiben, és számos kisebb ütközet mellett az 1708-as trencséni császári győzelemben is oroszlánrészt vállalt. Mivel a küzdelem elhúzódott, I. József (ur. 1705-1711) mindinkább a kompromisszumos megoldásra hajlott, ennek eredményeként pedig Pálffy János egyre magasabb pozícióba emelkedett: 1710-ben ő lett a magyarországi Habsburg erők főparancsnoka, és teljhatalmat kapott a kuruc vezetéssel folytatott tárgyalásokon.

A bán az 1711 januárjában tartott vajai találkozón hasztalan igyekezett rávenni Rákóczit a békekötésre, Károlyi Sándor személyében azonban olyan tárgyalópartnert talált, aki hajlott az együttműködésre. A kuruc generális végül a fejedelem beleegyezése nélkül is letetette a fegyvert a majtényi síkon, 1711. május 1-jén pedig megkötötte a szatmári békét, melynek szövegében Pálffy „keze nyoma” is megmaradt. A bánnak elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy I. József, illetve utóda, III. Károly (ur. 1711-1740) a fennálló hadi helyzethez képest rendkívül enyhe feltételeket ajánlott a kurucok számára, ezáltal pedig a szerződés tartósnak és mindkét fél számára előnyösnek bizonyult.

A Habsburgok Pálffy János katonai és diplomáciai szolgálatait Sáros vármegye főispáni címével és számos földbirtokkal honorálták, miközben a bán speciális közvetítő szerepbe került a bécsi udvar és a magyar rendek között. A tábornokot nyughatatlan lelke az 1716-ban kirobbanó török háborúban is a csatatérre vitte, sőt, az akkor már aggastyánnak számító hadvezért még az uralkodó sem tudta lebeszélni arról, hogy az 1736-39. évi konfliktus idején ismét táborba szálljon. III. Károly idején Pálffy az egyik legbefolyásosabb udvari tanácsadóvá lépett elő: jelentős szerepe volt abban, hogy a Mária Terézia (ur. 1740-1780) öröklését biztosító Pragmatica Sanctiót a horvát és a magyar rendek is elfogadták.

III. Károlytól helytartótanácsosi, országbírói, majd pozsonyi főispáni címet nyert szolgálataiért. Bizalmi állását pedig kiválóan megmutatja, hogy a haldokló császár-király az ő segítségét kérte leánya hatalmának biztosításához, a birodalom egységének megtartásához. Az 1740. évi események aztán megmutatták, hogy Károly félelme nem volt alaptalan, hiszen halála után – Poroszország, majd Bajorország hadüzenetével – rövidesen kirobbant az osztrák örökösödési háború (1740-48), melynek kezdetén úgy tűnt, a Habsburgok birodalma hamarosan eltűnik Európa térképéről.

Abban, hogy az események új fordulatot vettek, Pálffy Jánosnak is komoly szerepe volt, ugyanis közvetítésének hála a híres 1741. évi pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek „életüket és vérüket” ajánlották Mária Teréziának. Az akkor már 80. életévéhez közeledő grófot a királynő hálája jeléül az Aranygyapjas Renddel tüntette ki, 1741 nyarán pedig nádorrá is kinevezte. Az aggastyán hadvezér még 10 esztendőn keresztül állt a bécsi udvar szolgálatában, kivételes helyzetét és tiszteletét pedig mi sem mutatja meg jobban, mint az a tény, hogy Mária Terézia leveleiben „mein Vater Pálffy”, azaz Pálffy atyám néven szólította meg magyarországi helyettesét. Pálffy János, a kora újkor egyik legjelentősebb, ám mára méltatlanul elfeledett magyar politikusa 86 esztendősen, 1751. március 24-én fejezte be életét.