Károlyi Sándor halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Minden úgynevezett magyar pártütésnek szatmári békekötés a vége.”
(Ady Endre)

1743. szeptember 8-án hunyt el gróf Károlyi Sándor tábornagy, a kuruc, majd a császári erők hadvezére, Szatmár vármegye főispánja. Az arisztokrata politikus nevéhez fűződik a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke megkötése, ami a mai napig a magyar történelem egyik legvitatottabb szerződésének számít.

Károlyi a neves família „ősi fészkében”, Erdődön látta meg a napvilágot, édesapja, Károlyi László báró, a Tiszántúl egyik legelőkelőbb földbirtokosa volt. A későbbi kuruc vezér már 18 esztendős korában, 1687-ben megkapta a főispáni címet, így – pozíciója révén – hamarosan szembekerült a végvárrendszer felbomlása után szélnek eresztett vitézekből és szökött jobbágyokból verbuválódó „bujdosók” mozgalmával. A környező erdőségekben és mocsarakban bujkáló elégedetlenek aztán 1697-ben fegyveres felkelést robbantottak ki a Hegyalján, melynek leverésében a fiatal főispán is szerepet vállalt. Károlyi Sándor már idejekorán fogságba vetette Esze Tamást és Kis Albertet, igaz, a lázadás leverése után, rövid idő múltán szabadon is bocsátotta őket; a fiatal nemes úr tehát kezdetben lojális volt I. Lipóthoz (ur. 1657-1705), időközben azonban komoly energiát fordított a társadalmi konfliktus békés megoldására is.

A főispán hat évvel később, 1703 tavaszán ismét szembekerült egy felkeléssel, melynek szervezése ugyancsak a tarpai Esze Tamás nevéhez fűződött. Károlyi ekkor a vármegyei hadak élére állt, és júliusban Dolha mellett szétzavarta a gyülekező kurucokat, ezzel látszólag sikeresen meghiúsított egy újabb Habsburg-ellenes lázadást. A fiatal és becsvágyó báró abban reménykedett, hogy szolgálataival felkeltheti az uralkodó figyelmét, ezért jelentést írt Lipótnak, majd hamarosan Bécsbe is utazott. Károlyi számításai azonban nem váltak be, az udvarban ugyanis lebecsülték és kinevették aprócska győzelmét, közben ráadásul a Tiszaháton kirobbant egy újabb, sokkal komolyabb felkelés, melyet már személyesen II. Rákóczi Ferenc vezetett. A fiatal főispán megsértődött az őt ért gúnyos kritikák miatt, és az 1703-as év októberében átpártolt a fejedelem táborához.

Az akkor még zömmel jobbágyi erőkre támaszkodó Rákóczi nagyon megörült Károlyi érkezésének, és rögtön kinevezte őt „a mezei hadak generálisának.” 1704 elején így ő kapta meg a Dunántúl meghódításának a feladatát, ám az Esterházy Antal által – a gyakori uralomváltások miatt –„végzetes földnek” nevezett hadszíntéren ő sem tudott kiemelkedőt nyújtani: 1704 nyarán, Szentgotthárd mellett ugyan győzelmet aratott Rabatta seregei felett, de 1705 márciusában – miután korábban egyszer már kiszorult a Dunántúlról – Kiliti mellett súlyos vereséget szenvedett Heistertől. A szécsényi országgyűlésen időközben szenátorrá választott generális aztán később két ízben is az erdélyi hadak élére került, ám Rákóczi terveit sem 1706-ban, sem 1708 során nem tudta megvalósítani. Miután 1710 januárjában a végkimerülés szélén álló kurucok Romhánynál elszenvedték utolsó komoly vereségüket, Károlyi úgy látta, a háború folytatása már semmi hasznot nem hozhat Magyarország számára, ezért igyekezett Rákóczit rábeszélni a békekötésre. A fejedelem generálisát bízta meg a császári fővezérrel – Pálffy Jánossal – folytatott tárgyalások vezetésével, de míg Rákóczi csak időt akart nyerni, Károlyi valóban békére vágyott, ezért 1711. április 30-án Szatmáron megegyezett a „labancokkal.”

Minden bizonnyal a fegyverletétel volt Károlyi Sándor pályafutásának legvitatottabb döntése, melyet utóbb elsősorban azért kritizáltak, mert az egyezség a fejedelem távollétében született meg. Rákóczi és a kuruc oldallal szimpatizáló későbbi generációk ezért később árulással vádolták meg a generálist, és – miként azt Ady idézetéből is kitűnik – igyekeztek őt a lehető legnegatívabb színben feltüntetni. A realitások ismeretében viszont azt kell mondanunk, hogy a körülményekhez képest Károlyi messze kedvezőbb békét kötött, mint amire a felkelők számíthattak volna; a kurucoknak hirdetett amnesztiával és a lázadó nemesek birtokainak visszaadásával I. József (ur. 1705-1711) – és III. Károly (ur. 1711-1740) – olyan kompromisszumot ajánlott, amivel szemben a további reménytelen küzdelem értelmetlen és felelőtlen választás lett volna. Nem kétséges, hogy a fegyverletétellel Károlyi Sándor nehéz terhet vállalt, azonban komoly szerepe volt abban, hogy a török korban, a felszabadító háborúk során és a szabadságharc alatt átélt mérhetetlen szenvedés és nélkülözés után Magyarország végre gyarapodásnak indulhatott.

Károlyi érdemeit a bécsi udvar is elismerte, így a generális hamarosan grófi címet szerzett, idővel pedig megkapta az önkéntes száműzetésbe vonuló Rákóczi birtokainak egy részét; a kortárs és későbbi kritikusoknak persze mindez elegendő bizonyíték volt arra nézve, hogy a hadvezér valóban eladta, és elárulta a függetlenség ügyét. Azon túl, hogy ez az érvelés számos sebből vérzik, azt sem árt figyelembe venni, hogy 1711 után a többi „rebellis” nemes is visszatért a király hűségére, és sokan közülük hasonlóan fényes karriert futottak be Bécsben. Károlyi egyéni sikerei mellett ugyanakkor jelentős érdemeket szerzett a hosszú háborút követő újjáépítési munkálatokban, birtokain nagyarányú telepítéseket hajtott végre, miközben iskolákat, templomokat és kórházakat alapított. A szabadságharc utáni évtizedekben Károlyi – és rajta keresztül famíliája is – bekerült az arisztokraták legfelső köreibe, élete végén pedig még a tábornagyi rangot is elnyerte. Az egykori rebellis kuruc vezér 1743. szeptember 8-án bekövetkező haláláig az ország legfőbb méltóságai közé küzdötte fel magát, és megalapozta családja jövőjét, amiért az utókortól számos igazságtalan kritikát kapott.