„A láthatatlan halál”
21 perc olvasásJean-Paul Marat francia forradalmár születése
Szerző: Hahner Péter
Jean-Paul Marat, radikális forradalmár, Párizs egyik legnépszerűbb újságírója a svájci Boudryban született, 1743. május 24-én. (Legalábbis a legtöbb lexikon szerint. Egyik életrajzírója, Olivier Coquard szerint egy hónappal korábban.) Kispolgári családból származott, apja szárd, anyja genfi volt. Egyik öccse, David de Boudry néven Oroszországban a Carszkoja Szelo-i cári líceumban francias nyelvet tanított, s diákjai közé tartozott az ifjú Puskin is.
Marat komoly munkával küzdötte fel magát a társadalmi ranglétrán. Franciaországi, hollandiai és angliai utazásai után Londonban telepedett le (1765–1777), s egy skót egyetem az orvostudomány doktorává avatta. 1777-től 1783-ig Párizsban XVI. Lajos ifjabb öccse, Artois grófja (a későbbi X. Károly) testőrségének orvosa volt, majd felhagyott az orvosi gyakorlattal, és a tudományos munkának szentelte magát. Filozófiai, jogi, orvosi, politikai és fizikai tanulmányaival azonban nem sikerült bejutnia a Tudományos Akadémiai tarjai közé, amit mélységes kudarcként élt meg.
A nagy francia forradalom kirobbanása után lapot indított 1789. szeptember 12-én, amely L’Ami du peuple (A nép barátja, 1789. szeptember 16.–1792. szeptember 21.) címmel vált népszerűvé. A módos, előkelő orvosból hamarosan szegény, elhanyagolt külsejű újságíró lett. Radikális politikai intézkedéseket és népjóléti intézkedéseket követelt, de a tulajdont nem támadta. Vagyis nem tekinthető a szocialisták vagy kommunisták előfutárának. Lapja sikerét a szegények iránti őszinte együttérzésének, indulatos újságírói stílusának és mélységesen gyanakvó természetéből fakadó, állandó vádaskodásának köszönhette. A népi mentalitással azonosulva minden gazdasági és politikai nehézséget rosszindulatú összeesküvők tevékenységének tulajdonított. Sorra támadta a forradalom első éveinek vezető politikusait, és véres megtorlásokra szólította fel olvasóit. Ezt valószínűleg csak a nagyobb hatás kedvéért tette, de annyit elért, hogy több elfogatóparancsot is kiadjanak ellene, s 1792-ig olykor bujkálni kényszerült. Előbb demokratikus reformokat követelt, majd 1791-től ideiglenes diktátor vagy „katonai tribun” kinevezésére szólította fel a népet. Valószínűleg önmagát tartotta a legalkalmasabbnak erre a feladatra.
A királyság megdöntése (1792) után az új hatóságok elismerték forradalmi érdemeit, a párizsi kommün (városi tanács) rendelkezésére bocsátotta a királyi nyomdát, meghívta felügyelő bizottságába és a párizsiak elsöprő többséggel a Nemzeti Konvent képviselőjévé választották. A szeptemberi börtönmészárlásokat helyeselte, de közvetlen szerepe nem volt az eseményekben. A Konventben a Hegypárt tagja és a mérsékeltebb Gironde nevű párt támadásainak céltáblája lett. A király halálára szavazott, támogatta a forradalmi kormányzat (a terror és a diktatúra) kiépítését, de szembeszállt a „veszettek” szélsőségesen radikális programjával.
A Gironde vádiratot állított össze ellene, melyben fosztogatásra, gyilkosságokra és a Konvent megtámadására való felbujtással vádolták. 1793. április 13-án a Konvent elfogadta a vádiratot, s Marat volt az első képviselő, aki megjelent a Forradalmi Törvényszék előtt. Felmentették, és a nép megkoszorúzva vitte vissza a Konventbe. Vezető szerepet játszott a Gironde-ot megbuktató, 1793. június 2-i felkelésben. Az előző éjszaka a városházán felkelésre szólította fel a kommün nagytanácsát, s a Konventből kizárt képviselők névsorát is módosíthatta.
Ezután bőrbetegsége és tüdőbaja miatt egyre ritkábban tudott eljutni a Konventbe, állandó ápolásra szorult, és újságírói tevékenységét is kénytelen volt csökkenteni. Napjai egy részét ekcémája miatt kénytelen volt kádjában ülve tölteni. Politikai befolyása hanyatlott, s közeli halála minden bizonnyal hidegen hagyta volna kortársai többségét, ha egy látványos merénylet nem avatja őt a „forradalom mártírjává”.
Marie Anne Charlotte Corday d’Armans, egy szép, huszonöt éves, normandiai nemesi családból származó lány magányos és kielégületlen életének egy klasszikus hősnőkhöz illő tettel kívánt értelmet adni. Caenben a Gironde Párizsból menekült tagjainak befolyása alá került. Corneille, a nagy drámaíró ükunokája volt, s az ő hősnőinek példáját akarta követni. Miután tanúja volt a felkelő megyék önkénteseket toborzó gyűlése kudarcának, úgy döntött, saját kezűleg végez a Hegypárt legtöbbet gyalázott képviselőjével. Párizsba utazott, és 1793. július 13-án sikerült bejutnia Marat-hoz, azt állítva, hogy a Gironde menekült képviselőiről hoz híreket. A kádjában ülő férfit leszúrta. Azonnal elfogták. A börtönben azzal áltatta magát, hogy véget vetett a polgárháborúnak. Valójában inkább megnövelte Marat népszerűségét, hozzájárult a Hegypárt radikalizálódásához, és kompromittálta a Gironde-ot. Július 17-i pere és kivégzése során tanúsított nyugalmával és szépségével nagy hatást gyakorolt egyes kortársaira.
Marat emlékét a legkülönbözőbb politikai csoportok próbálták kisajátítani. Július 16-án nagyszabású temetési szertartással búcsúztatták, országszerte emlékműveket emeltek a tiszteletére, s szívét szent ereklyeként őrizték a Cordeliers kolostorban. Sajátos népi kultusz bontakozott ki, körmenetekkel és templomi szertartásokkal emlékeztek meg róla. Jacques Louis David megfestette holttestét, amely máig látható a Louvre-ban. A Montmartre-t átkeresztelték Mont-Marat-ra, s Joachim Murat, Napóleon későbbi marsallja egy ideig a Marat nevet használta. Földi maradványait 1794. szeptember 21-én a Panthéonba szállították. A kultusz nem volt hosszú életű, a reakció feltámadása idején a jobboldali aranyifjúság a csatornába dobra mellszobrát, s 1795. február 8-án a Konvent elszállíttatta hamvait a Panthéonból.
Válogatott írásait magyar nyelven 1950-ben adta ki a Hungária Kiadó.