Jean-Paul Marat francia forradalmár születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„…egy sárga arcú kis ember volt, aki ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, beteges foltok mutatkoztak az arcán. Zsíros, lapos haját egy zsebkendővel kötötte le; homloka alig látszott, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. Hosszú nadrágot viselt, papucsot, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett, és e mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy helyen kemény, egyenes kitüremkedés egy odadugott tőrt sejtetett.”
(Victor Hugo

1743. május 24-én született Jean-Paul Marat természettudós, orvos, a francia forradalom egyik legradikálisabb politikusa, aki főszerepet játszott a sans-culotte-ok feltüzelésében és a jakobinusok hatalomra juttatásában. Marat, aki utolsó éveire súlyos bőrbetegséget szerzett, egy fiatal leány, Charlotte Corday kezétől vesztette életét, és Robespierre-ék terroruralmának idejére Franciaország legnagyobb mártírja lett.

Jean-Paul Marat a ma Svájchoz tartozó Neuchatel közelében, Boudry városában látta meg a napvilágot, egy szardíniai születésű férfi, Jean Marat és egy franciaországi hugenotta nő, Louise Cabrol második gyermekeként. A későbbi forradalmár 16 esztendős korában elhagyta családját, és nyugatra indult, hogy szerencsét próbáljon: először Bordeaux-ba, ment, és egy jómódú famíliánál helyezkedett el mint házitanító, majd két évvel később Párizsba utazott, ahol orvosnak tanult, ám nem szerzett doktori titulust.

Marat 1765-ben átkelt a La Manche-csatornán, és Londonban telepedett le, ahol a Royal Academy egyes tagjai, illetve a brit fővárosban élő európai művészek segítségével igyekezett patrónust találni, de nem járt túl sok szerencsével. A fiatalember Angliában kezdte meg szerteágazó írói munkásságát, mely az orvostudomány mellett a filozófiára, a politikára, majd a természettudományokra – elsősorban a fizikára – is kiterjedt. Marat az Esszé az emberről című tanulmányával (1773), illetve A rabszolgaság láncai című munkájával (1774) voltaire-i magasságokig emelkedett a nyugat-európai szellemi életben, közben pedig Newcastle-ben praktizált, mígnem egy sikeres kezelésről szóló esszéjének köszönhetően a skóciai St. Andrews Egyetem doktori címet adományozott számára.

A férfi 1775-ben visszatért Londonba, ahol kiváló munkát jelentetett meg a szembetegségek gyógyításáról, majd úgy döntött, Franciaországba teszi át székhelyét. Marat a következő években jutott orvosi karrierje csúcsára, ugyanis előbb de l'Aubespine márki pártfogolta őt, majd XVI. Lajos (ur. 1774-1792) öccsének, Artois grófjának – a majdani X. Károly királynak (ur. 1824-1830) – a szolgálatába került, és évi 2000 livre fizetéssel büszkélkedhetett.

A sikeres doktor ezzel egy időben az elektromosságot, a fényt és a hőt is tanulmányozta, a párizsi Académie des Sciences azonban nem volt hajlandó felvenni őt tagjai közé, ugyanis Marat merész elméleteivel még Newtont is támadta. A férfi elismertségét ugyanakkor jól mutatja, hogy az akadémikusok döntése olyan szellemi nagyságokat késztetett tiltakozásra, mint Goethe, kutatásairól pedig későbbi politikai ellenfele, Jacques Pierre Brissot is pozitívan nyilatkozott.

Marat pályafutása azután vett éles fordulatot, hogy 1788–ban XVI. Lajos bejelentette, a következő év nyarán – több mint 175 év után – összehívja az általános rendi gyűlést. A gazdag és neves orvos, aki 1786-tól már úgy is tisztes megélhetést biztosított magának, hogy csupán kísérleteivel bíbelődött, ekkor egy csapásra feladta nyugodt életét, és belevetette magát a kibontakozó politikai küzdelmekbe.

Marat Felajánlás a nemzetnek címmel hamarosan röpiratot jelentetett meg – ami téziseit tekintve hasonló volt Sieyés abbé Mi a harmadik rend? című művéhez –, majd értekezést írt az alkotmányról, 1789 szeptemberétől pedig publicistaként tevékenykedett. Lapja, mely több kísérlet után végül a L'Ami du peuple – A Nép Barátja – néven vált ismertté, címében tökéletesen tükrözte azt a hatalmas változást, ami Marat gondolkodásában végbement. Jóllehet, a férfi korábban is gyakran ütött meg forradalmi hangot, elsősorban olyan „frontokon” vívta harcát, mint a halálraítéltekkel való humánus bánásmód, vagy a rabszolgaság kérdése.

1789 nyarától fogva  a publicista egyre radikálisabb nézeteket vallott, és lapjában demagóg módon lépten-nyomon a „nép ellenségei” ellen uszított, akiket a hatalom birtokosaiban, az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben és a befolyásos párizsi körökben vélt felfedezni. Marat Necker pénzügyminiszter, vagy például La Fayette ellen írt vitriolos cikkeivel rendre fel is tüzelte a legalsóbb társadalmi rétegeket, a sans-culotte-okat, ezzel egy időben viszont többször is komoly veszélybe került. A Cordelier Clubhoz csatlakozó férfi agresszív sajtókampányai miatt egy időre már 1790-ben száműzetésbe vonult, a következő esztendőben, XVI. Lajos sikertelen szökési kísérlete és a Mars-mezei sortűz után pedig arra kényszerült, hogy a város katakombáiban bujkáljon. Marat feltehetőleg itt szerezte súlyos bőrbetegségét, ami 1793-ban mindenképp a halálát okozta volna.

A következő időszak ugyanakkor még jelentős sikereket tartogatott Jean-Paul Marat számára, aki a Tuileriák 1792. augusztus 10-i ostrománál szintén a fő szervezők között szerepelt, majd – független képviselőként – a Nemzeti Konventbe is bejutott. A politikus támogatta XVI. Lajos kivégzését, majd 1793 januárjától sajtóháborút indított a Gironde ellen, melyet ugyancsak a nép és a köztársaság ellenségének titulált. Marat-nak jelentős szerepe volt abban, hogy a feltüzelt sans-culotte-ok a jakobinus párt mellé álltak a kiéleződő politikai küzdelemben, mely a június 2-i sikeres puccsal zárult.

Paradox módon a „nép barátjának” karrierje éppen ezután indult hanyatlásnak: ennek elsősorban az volt az oka, hogy Robespierre-ék a hatalom birtokában már tartottak Marat-tól, és igyekeztek őt háttérbe szorítani, másfelől azonban súlyosbodó betegsége is visszavonulásra kényszerítette a publicistát. 1793 nyarán a férfi gyakorlatilag már ki sem mozdult lakásából, és a bőrbaj tüneteit enyhítő gyógynövényes fürdőjéből küldözgette javaslatait a Nemzetgyűlés számára. Ugyancsak itt érték őt 1793. július 13-án a végzetes késszúrások.

A merénylő egy fiatal leány, Charlotte Corday volt, aki valószínűleg a Gironde iránt érzett szimpátiája miatt határozta el Marat meggyilkolását, tettével azonban nem érte el kitűzött célját. Corday később azt vallotta, azért ölte meg a politikust, hogy véget vessen a terrornak, a guillotine alá juttatott leány azonban egy olyan férfival végzett, akinek nem volt hatalom a kezében, és már amúgy is élete végéhez közeledett. Szerencsétlen módon éppen Charlotte merénylete teremtette meg a lehetőséget arra, hogy az erő igazi birtokosai, a jakobinusok fokozzák a terrort vélt és valós ellenségeik megsemmisítése érdekében.

Miközben a „nemzeti borotva” egyre szaporábban működött, Marat valóságos szentté vált, akit Jézus Krisztushoz hasonlítottak, majd utóbb a keresztfán is ábrázoltak; Robespierre-ék uralma alatt holtteste a Pantheonba került, városokat neveztek el a tiszteletére, Jacques-Louis David, a forradalom korának legtehetségesebb festője pedig világhírű képen örökítette meg halálát. Jean-Paul Marat kultusza ugyanakkor pályája tündöklésénél is rövidebbnek bizonyult. Thermidor 9-e után már nem szentként, hanem véreskezű demagógként tekintettek rá, igaz, a modern totalitárius eszmék – elsősorban a kommunizmus – hirdetői később benne vélték felfedezni egyik előfutárukat.