Mária Terézia koronázása

Szerző: Tarján M. Tamás

1741. június 25-én koronázták Magyarország királynőjévé Habsburg Mária Teréziát (1740-1780), III. Károly (1711-1740) legidősebb leányát. Mária Terézia a második nő volt hazánk történetében, aki a Szent Koronát a maga jogán a fejére helyezhette, de míg Anjou Mária (1382-1395) öröklését tiszteletben tartották, a felvilágosult királynő hatalomátvétele egyáltalán nem volt akadálymentes. 

Miután a Habsburgok spanyol férfiága 1700 novemberében kihalt, az idős I. Lipót halálával az osztrák Habsburgokat is magszakadás fenyegette. Ezért 1703. szeptember 12-én az akkor már 63 éves I. Lipót és két fia (József és Károly) megkötötte az új titkos megállapodást a kölcsönös örökösödésről. Minthogy férfiágon már csak ők hárman voltak életben, Józsefnek csak leányai születtek, Károlynak pedig akkor még nem volt gyermeke, magától értetődőnek tűnt az örökösödésbe József, majd Károly leányait is bevonni. József halála után ezen III. Károly az 1713-as Pragmatica Sanctioban úgy módosított, hogy a birodalom teljes területét oszthatatlanul férfi örökösei kapják, ha pedig nem születnének férfi örökösei, akkor leányai következnek az 1703-as családi szerződés szerint, azaz József  lányai megelőzték volna az övéit.Az 1711-ben elhunyt Józsefnek (1705-1711) csak leánygyermekei voltak. A helyére lépett III. Károly egyetlen fia, Lipót János főherceg alig pár hónaposan, 1716 novemberében meghalt. Rajta kívül felesége, Erzsébet Krisztina királyné 1717 és 1724 között három hercegnőnek adott életet. III. Károly, így – először a Habsburg-ház történetében – hamarosan előállt az a helyzet, hogy a trón várományosa csakis nő lehetett.

1712. május 20-án megkoronázott III. Károly király már Lipót János születése előtt foglalkozott a leányági örökösödés gondolatával.  Még mielőtt azonban Bécsben ezt ünnepélyesen kihirdette volna, a magyarországi koronázó országgyűlésre való követküldés céljából 1712 márciusában összegyűlt horvát rendek felajánlották Károlynak a leányági öröklés elfogadását, mégpedig az ismét fenyegető török veszélyre hivatkozva. 1713-ban a bécsi Burgban Károly összehívta teljes kormányzati apparátusát, és nyilvánosságra hozta előttük I. Lipót tíz évvel korábbi, titkos öröklési paktumát. Eszerint akkor József az osztrák, Károly a spanyol birtokokra számíthatott, de a két birodalom egy kézben is egyesülhetett volna – majd kiegészítette azt a nőági örökösödés lehetőségével. Ez a Bécsben kihirdetett dokumentum lett a Pragmatica Sanctio alapja. 

A pozsonyi koronázó országgyűlésen azonban a magyar rendek elutasították a női örökösödés. Emiatt  Károly koronázási hitlevelének 4. pontjában a Habsburg-férfiág kihalása esetére megerősítette a magyar rendek királyválasztási jogát, majd két évvel a Pragmatica Sanctio bécsi kihirdetése után szentesítette a szabad királyválasztásról szóló  1715:2. számú törvényt. A nőági örökösödést ezt követően az osztrák és cseh örökös tartományok után 1722. március 30-án a Nagyszebenben  összeült erdélyi országgyűlés is elfogadta. A Magyar Királyságra vonatkozóan pedig a Pozsonyba összehívott magyar országgyűlés pedig három hónappal később szavazta meg és az 1723/I-II. törvénycikkelyekkel léptetett gyakorlatba. Ezt követően a Habsburg-ház az európai hatalmakkal is elfogadtatta a szerződést, így III. Károly 1740 októberében bekövetkezett halála után legidősebb leánya, a 23 esztendős Mária Terézia örökölte összes országát. Egyetlen kivétel volt, a német-római birodalmi császári korona, melyet nő sohasem viselt. A Habsburg dinasztia azonban 1745-ben ezt is visszaszerezte, és a királynő férje, Lotharingiai Ferencet 1745-ben császárrá koronázták.  

Ismeretes, hogy Károly halálát követően két hónappal mégis kirobbant a nyolcéves osztrák örökösödési háború. Emiatt a Pragmatica Sanctio törekvéseit gyakran kudarcként szokták értékelni. A valóságban ugyanakkor Mária Terézia öröklését minden lehetséges konkurense előzetesen elfogadta: egyedül Károly Albert bajor választófejedelem (1726-1745) lépett fel – éppen a Pragmatica Sanctio alapján! – trónigénnyel, de kérése jogtalansága hamar nyilvánvalóvá vált. A háború kirobbantója, Nagy Frigyes porosz király (1740-1786) valójában semmiféle ürügyet nem keresett a támadáshoz. Úgy gondolta, hogy Mária Terézia személyében egy gyenge nő nem jelenthet komoly ellenfelet. Ezért a kiterjedt Szilézia fejében volt csak hajlandó őt elismerni. A királynő azonban nem engedett a zsarolásnak, így 1740 decemberében a poroszokkal beállt a hadiállapot, amihez hamarosan a kikosarazott bajor választó is csatlakozott. 

Mária Terézia tehát némiképp kiszolgáltatottan várta magyar alattvalói döntését – látszólag a pozsonyi rendek előtt is ott állt a „szabadság” ígérete, hiszen a poroszokkal, bajorokkal, és a franciákkal szövetkezve akár el is űzhették volna a Habsburgokat. A magyarok mégis a recsegő-ropogó, szétszakításra ítélt birodalom összetartása mellett tették le voksukat, aminek egyik legjelentősebb oka alighanem a még mindig jelentős török veszély volt. Mint ahogy a gyenge nő látványa – aki ráadásul nemrég anya lett – valószínűleg a Habsburgokra leginkább neheztelő küldöttek szívét is meglágyította. A rendek elfogadták a magát már királynőnek nevező Mária Terézia 1741. január 21-i meghívó levelét, majd – mivel az uralkodónő márciusban megszülte fiát, Józsefet – négy hónappal később, május 14-én összegyűltek az 1741. október 20-áig tartó pozsonyi diétán. 

Június 20-án a királynő elődeihez hasonló pompával vonult be a koronázó városba, majd négy nappal később aláírta a Batthyány Lajos kancellár által megfogalmazott koronázási hitlevelet. Másnap, 1741. június 25-én, a Szent Márton-dómban Esterházy Imre és Pálffy János nádor közreműködésével Mária Teréziát Magyarország királyává koronázták. A rendek a domina et rex, azaz úrnőnk és királyunk néven szólították meg őt hódolatuk során. Ezt követően – tekintettel az új uralkodó nő voltára – hintóval vitték őt le a Duna-parti koronázási dombhoz. Az új király(nő) ősi szokás szerint fellovagolt a dombra, és kardjával a négy égtáj felé suhintva esküt tett az ország védelmére. A ceremónia befejezéseként Mária Terézia a ferencesek templomában aranysarkantyús vitézeket avatott. 

A katonailag és politikailag egyaránt szorongatott helyzetben lévő királynő tehát Magyarország hűségében részben megnyugodhatott. Mindeközben azonban birodalma nyugati feléből egyre baljósabb hírek érkeztek: a bajor-francia-porosz szövetség elszánta magát az osztrák tartományok felosztására, a támadókkal szemben pedig a Habsburg királynő – egy ideig – mindössze Anglia közvetítésére számíthatott. Ebben a válságos helyzetben került sor 1741. szeptember 11-én a pozsonyi várban  az országgyűlés híres jelenetére. Előbb gróf Batthyány Lajos kancellár ismertette a rendekkel a királynő kérését, az ellenség által megtámadott örökös tartományokat. S minthogy magát Bécset és vele együtt Magyarországot is veszély fenyegette, gondoskodjanak az ország védelméről. Ezt követően Mária Terézia kérte a rendek segítségét. Az ellenséggel szemben “az ország hűségéhez, fegyveréhez, a régi magyar vitézséghez folyamodva” kérte őket. Drámai beszédével elérte, hogy a rendek “életüket és vérüket” ajánlották fel Magyarország és Csehország királynője, Ausztria főhercegnője országainak megvédésére. Ez a gesztus, és ezzel együtt Magyarország hűsége döntő módon járult hozzá az osztrák örökösödési háború túléléséhez, és – Szilézia elvesztés ellenére – a Habsburg Birodalom fennmaradásához. Hosszú, négy évtizedes uralkodásával, főként második, felvilágosult korszakának eredményeivel hazánk egyik legjelentősebb Habsburg uralkodója volt.