Savoyai Jenő halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ez a fiatalember idővel azok közé kerül majd, akiket a világ nagy hadvezéreiként tisztelünk.”

(Bádeni Lajos Savoyai Jenőről)

1736. április 21-én hunyt el Savoyai Jenő császári hadvezér, a kora újkor egyik legtehetségesebb európai stratégája. A herceg Bécs 1683. évi ostromától egészen a lengyel örökösödési háborúig szolgálta a Habsburgokat, e fél évszázad során pedig nem csak a csatamezőn, de a tárgyalóasztalnál is komoly érdemeket szerzett a birodalom gyarapodásában.

Savoyai Jenő 1663-ban, Párizsban látta meg a napvilágot. A legendás hadvezér francia földön nevelkedett, felmenői azonban mindkét ágon olaszok voltak: édesapja, Jenő Móric soissons-i gróf a savoyai hercegi dinasztia egyik oldalágából származott, édesanyja, Olympia Mancini pedig a tehetséges államminiszter, Jules Mazarin unokahúgaként került Franciaországba. Olmypia az ifjú XIV. Lajos (ur. 1643-1715) környezetében nevelkedett, sőt, feltehetőleg szerint szerelmi viszonyt is folytatott a Napkirállyal, akit a későbbi pletykák előszeretettel tartottak a tehetséges hadvezér édesapjának.

Jenő királyi származására ugyanakkor semmilyen bizonyíték nincs, ez a kapcsolat pedig annak a fényében is valószínűtlennek tűnik, hogy a hadvezér végül nem tudott érvényesülni hazájában. A herceg ugyanis vézna testalkatú és törékeny egészségű fiatalember volt, ezért XIV. Lajos kezdettől fogva papi pályára szánta őt; Savoyai Jenő hiába lázadt az uralkodói akarat ellen, 1683 áprilisában hiába próbálta személyesen is rávenni a királyt, hogy engedélyezze számára a katonai szolgálatot, kérése nem talált meghallgatásra. A fiatalember végül úgy döntött, hogy ha Párizsban nem tartanak igényt kardjára, akkor máshol próbál szerencsét, így 1683 augusztusában jelentkezett I. Lipót (ur. 1657-1705) passaui táborában. A császár ebben az időben rendkívül szorongatott helyzetben volt, hiszen Kara Musztafa nagyvezír ostromgyűrűbe zárta Bécset, miután pedig Lipót megkedvelte a lelkes és szerény fiatalembert, Lotharingiai Károly egyik dragonyosezredéhez osztotta be a Habsburg Birodalom későbbi legkimagaslóbb hadvezérét.

Savoyai Jenő aztán a következő években villámgyorsan kapaszkodott felfelé a katonai ranglétrán: Bécs felszabadítása után, a kahlenbergi csatában mutatott hősiességének köszönhetően ezredessé lépett elő, két évvel később pedig I. Lipót már vezérőrnaggyá nevezte ki a fiatalembert. A herceg Buda ostrománál ismét kitüntette magát, majd az 1687. augusztus 12-i nagyharsányi csatában a győztes stratégia és az alkalmas időpontban megindított döntő roham is az ő zsenijét dicsérte. Öt esztendő után Savoyai Jenő már az Aranygyapjas Rend lovagjaként és altábornagyként küzdött Belgrád 1688. évi sikeres ostrománál, ahol súlyos sebesülést szerzett.

Miközben a herceg lábadozott, a Porta elleni Habsburg sikerektől megrettenő XIV. Lajos Pfalz megtámadásával újabb nyugat-európai háborút robbantott ki, mely hosszú évekre lekötötte a császári haderő jelentős részét. Felépülése után a fiatal tábornok is a Rajna mentén, majd Itáliában harcolt, itt azonban kevés babér termett számára, amiért elsősorban a Haditanács hibás döntéseinek sorozata, illetve II. Viktor Amadé savoyai herceg (ur. 1675-Június) elpártolása volt okolható. A pfalzi örökösödési háború ugyanakkor nem okozott törést Jenő karrierjében, hiszen 1697-ben Lipót őt állította a magyarországi hadak élére. Ez volt a tábornok első önálló hadjárata, Savoyai Jenő pedig meghálálta a bizalmat: 1697 őszén, Zentánál súlyos vereséget mért a Tiszán átkelő törökökre, akik a véres kudarc hatására 1699 januárjában megkötötték a karlócai békét.

A szerződés eredményeként nem csak Magyarország szabadult fel a török uralom alól, de Savoyai Jenő is megalapozhatta hatalmas vagyonát, ugyanis szolgálataiért a Csepel-szigetet és a promontori szőlőhegyet is adományul kapta. A hercegnek végül nem sok ideje maradt kipihenni magát új birtokain, hiszen 1700 novemberében elhunyt II. Károly spanyol király (ur. 1665-1700), az ottani Habsburg-ág kihalása pedig újabb örökösödési háború árnyékát vetítette előre. Savoyai Jenő gyakorlatilag ebben a konfliktusban jutott el hadvezéri pályafutása csúcsára, és ezekben az években alapozta meg politikusi karrierjét. Az Európa-szerte elismert tábornok 1701–02 során bámulatos győzelmeket aratott az Itáliába betörő franciák felett, ezért Lipót 1703-ban őt nevezte ki az Udvari Haditanács elnökének. Savoyai Jenőnek komoly válsághelyzetben kellett helytállnia, ugyanis miközben Rákócziék kibontották és a Morváig vitték előre a kuruc felkelés zászlóit, Miksa Emánuel bajor választófejedelem (ur. 1679-1726) – ezúttal már XIV. Lajos szövetségeseként – Ausztria ellen vonult.

Bécs újabb ostroma egy karnyújtásnyira tűnt, a tábornok azonban Marlborough hercegével szövetségben, Höchstädt mellett 1704-ben döntő vereséget mért a németekre, amivel a Rákóczi-szabadságharc kimenetelét is determinálta. Savoyai Jenő a háború későbbi szakaszaiban is meghatározó szerepet vállalt a Napkirály elleni szövetség sikereiben: az 1706-os torinói diadallal megtisztította Észak-Itáliát a franciáktól, Oudenaarde (1708) és Malplaquet (1709) mellett aratott sikereivel pedig Németalföldről is visszaszorította XIV. Lajos hadait. Ezek a győzelmek hozzájárultak ahhoz, hogy Lipót kisebbik fia, Károly eséllyel pályázzon a spanyol trónra, I. József császár (ur. 1705-1711) váratlan halála miatt azonban az öcs szerezte meg az osztrák-ág koronáit, így a Habsburgok szövetségesei már nem támogatták hispán királyságát. Savoyai Jenő 1712–13 során a britek és a hollandok segítsége nélkül is megpróbálta kivívni a végső győzelmet, később azonban mégis ő volt az, aki Ausztria stratégiai érdekeire hivatkozva döntő szerepet játszott az 1714-es rastatti béke tető alá hozásában.

Savoyai Jenő törekvéseinek nagyon is praktikus oka volt: éppen 1714-ben történt, hogy a Habsburgok egy újabb keleti konfliktus küszöbére sodródtak, miután a Porta háborút indított Velence ellen az 1699-ben elveszített Peloponnészosz visszafoglalására. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a törökök előbb-utóbb a császáron is megpróbálnak majd revánsot venni, Savoyai Jenő pedig tisztában volt azzal a bölcsességgel, hogy „egy hadsereggel nem lehet két háborút vívni.” A Haditanács elnöke éppen emiatt siettette a spanyol örökösödési háború lezárását, így két évvel később III. Károly (ur. 1711-1740) hadüzenetet küldhetett a Portának. A császári seregek élére ismét Savoyai Jenő állt, aki előbb Péterváradnál megsemmisítő vereséget mért Damat Ali nagyvezírre, majd visszafoglalta Temesvárt, bevette Belgrádot, sikereivel pedig az Oszmán Birodalom stabilitását is megrendítette.

A törökök 1718-ban, Pozsarevácnál újabb megalázó békére kényszerültek, mely a Bánságot, Szerbia északi részét és Olténia területét is a Habsburgok befolyása alá vonta. A tehetséges hadvezér ezután hosszú ideig feladat nélkül maradt: 1714-től ő birtokolta Németalföld kormányzói tisztségét, ám feladatát nem személyesen látta el, és ideje nagy részét bécsi palotájában, a Belvederében töltötte. A törökök elleni küzdelem után 15 évvel, a lengyel örökösödési háborúban (1733-38) aztán Savoyai Jenő még egyszer, utoljára táborba szállt, 70. életévén túl azonban már megkopott régi nimbusza, melyet egyszerre köszönhetett fegyelmezettségének és merész döntéseinek. III. Károly hamarosan le is váltotta a herceget a főparancsnokságról, ám ez a hadjárat sem volt teljesen haszontalan, hiszen a fiatal Frigyes porosz trónörökös – a későbbi Nagy Frigyes (ur. 1740-1786) – ekkor tanulta el tőle a hadvezetés mesterségét.

Savoyai Jenő 1736. április 21-én, 72 évesen fejezte be hosszú és kalandos életét, melynek túlnyomó részét a Habsburgok szolgálatában, katonai táborban töltötte. A herceget már kortársai is a legnagyobb stratégák közé sorolták, emellett azonban diplomáciai tehetségéről sem szabad elfeledkeznünk: Savoyai Jenő nem csak a csatatéren, hanem a tárgyalóasztalnál is vezető szerepet vállalt, és döntő érdemeket szerzett abban, hogy a Habsburgok három évtizedes folyamatos háborúskodással biztosították magyarországi uralmukat, és Itáliában, illetve a Balkánon is megvetették a lábukat. Miközben a herceg a kontinens minden szegletében győzelemre vezette a császári seregeket, a tudománynak és a művészeteknek is előszeretettel hódolt: a Belvedere mellett Marcheggben és Ráckevén is fényűző kastélyt építtetett, bécsi palotájába hatalmas könyvtárat és képtárat gyűjtött. A Habsburgok egyik legnagyszerűbb hadvezére három császár szolgálatában mesés vagyont halmozott fel, ám 1736-ban bekövetkező halálakor – örökös híján – vissza is adta azt a bécsi udvarnak, mely Savoyai Jenőnek is köszönhetően Európa egyik legjelentősebb hatalmi központjává nőtt.