Kirobban a Szegedinác Péró-féle felkelés

Szerző: Tarján M.Tamás

1735. április 27-én, Békésszentandráson bontott zászlót a Szegedinác Jovánovics Péró nevével fémjelzett, zömmel szerb és magyar parasztok által vezetett felkelés.

Az 1655-ös születésű Péró az Arad környékén fekvő Pécskáról származott, életét a határ melletti harcokban töltötte, részt vett az 1684-ben kezdődő felszabadító háborúban, és az 1718-as pozseraváci békével záruló, a Temesi Bánságot visszafoglaló küzdelemben is. Idős korára a szerb katona a Maros mellékén fekvő határőrvidéki kerületben a kapitányságig jutott. Miután a törökök teljesen kiszorultak Magyarország területéről és a határ újra az Al-Duna mentén húzódott, a Maros menti katonai körzet elvesztette jelentőségét, és a rendi országgyűlés kérésére megkezdték a folyótól északra fekvő területek betagolását a vármegyékbe. Ez feszültséget jelentett, hiszen a terület fontosságából adódóan a szolgálatot teljesítő határőrök korábban számos kedvezményben részesültek (pl. nem kellett adót fizetniük), ezzel a döntéssel pedig besorolták őket az egyszerű jobbágyok közé, és a területet megszerző földesúr uralma alá kerültek.

A felkelés lángját közvetlenül azonban az udvar térítő politikája szította, melyet a betelepülő ortodox szerbek ellen folytatott. A nemzetiség saját vallási vezetőt, pátriárkát követelt magának, ezt III. Károly (ur. 1711-1740) azonban csak a katolikus hitre való áttéréssel engedélyezte volna, így Szegedinác Péró és néhány határőrvidéki kapitány szervezkedni kezdett, Bács és Szerém megyék lakosságát hívva fegyverbe. A mozgalom hívó szava nem csak a vallásukban megsértett szerbek, hanem a nyakukba kapott birtokosok hatalmaskodásait megelégelő magyar jobbágyokra is hatott, akiket a magyarul tudó Péró hamar bevont mozgalmába.

A békési magyarok hirdették ki a fegyveres ellenállást is április 27-én, és 14 hadosztályt felállítva Vértessy András bíróval, illetve Sebestyén János és Szilasy János polgárokkal az élen kelet felé indultak. Céljuk a Békés, Arad és Zaránd megyei felkelőkkel való egyesülés volt, közben tárgyaltak Paulovics, Sevics és Strba szerb kapitányokkal, földbirtokot és vallásszabadságot ígérve nekik és népüknek a győzelem után. Annak ellenére, hogy Szegedinác Péró nevét viseli a felkelés, a vezér a tényleges hadmozdulatokban már nem vett részt, ugyanis Thököly Ránkó – szerb származású – aradi várparancsnok már május 3-án elfogatta őt, ennek hatására pedig a szerb kapitányok a Gyulát ostromló magyarok ellen fordultak.

A tavasz során végrehajtott hadmozdulatok teljes káoszt mutattak, miután a Sevics és Strba vezette szerbek végigpusztították a korábbi szövetséges felkelők bázisául szolgáló dél-alföldi megyéket. Közben a Gvadányi, Taaffe és Orczy István tábornokok által vezetett királyi haderő nyugatról és északról próbálta bekeríteni a jobbágysereget, Debrecenben pedig nemesi felkelést hirdettek a parasztok ellen, de a szerbek hamarosan ezt a várost is feldúlták. Orczy megpróbálta amnesztiával lecsillapítani a kedélyeket, az udvar azonban úgy vélte, hasznosabb példát statuálni, ezért Jörger tábornok vezetésével 1735. augusztus 10-én felállt egy vizsgálóbizottság, mely az összes vádlottat Budára rendelte.

A bíróság 1736 áprilisában Szegedinác Pérót és a békésszentandrási vezetőket halálra ítélte, míg a mozgalom ellen forduló szerb kapitányoknak kegyelmet adott. A kerékbetöréssel kivégzett 80 éves Péró és társai testét felnégyelték és azok darabjait elrettentésül elküldték a lázadás központjául szolgáló békési faluba, valamint kitűzték őket Nagyváradon, Debrecenben és Sarkad városában is.