rubicon
back-button Vissza
1725. február 8.

Nagy Péter cár halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Meghódítottam egy egész birodalmat, de magamon soha nem tudtam uralkodni.”
(Nagy Péter cár)

1725. február 8-án fejezte be életét I. (Nagy) Péter cár (ur. 1682-1725), Oroszország történetének egyik legjelentősebb uralkodója. Péter országlását azokkal a szavakkal írhatnánk le igazán hűen, melyekkel később az általa alapított új fővárost, Szentpétervárt jellemezték: ablakot nyitott Európára.

A tetterős cár, aki fivérei – Fjodor (ur. 1676-1682) és Iván (ur. 1682-1696) – halálának következtében és nővére, Zsófia kolostorba záratásával szerezte meg az egyeduralmat, hiányos neveltetése ellenére Oroszország összes addigi uralkodójánál jobban megértette az „európai leckét”, ami a centralizáció, az exportorientált gazdaság, az erős hadsereg és a művelődés kiterjesztésének jelszavaira épült. Nagy Péter ezt a leckét meglehetősen sajátos módon tanulta meg, ugyanis a mesebeli királyfiakhoz hasonlóan – már egyeduralkodóként – 1697-ben, majd az 1710-es években személyesen látogatott Nyugat-Európába, hogy megtapasztalja az ottani viszonyokat. Ismeretes, hogy az uralkodó első „tanulmányi körútja” hatására hazatérése után bevezette a híres „szakálladót”, európai ruhák viseletére kötelezte alattvalóit, és elrendelte a Julián-naptár használatát.

A péteri reform azonban nem csak a külsőségekre koncentrált, a cárnak pedig ahhoz is elegendő energiája volt, hogy az 1700-ban kezdődő nagy északi háború megpróbáltatásai közepette hajtsa végre Oroszország modernizációját. Péternek ehhez legelőször az állam központosítását kellett megoldania, amit a tartományi rendszer kiépítésével, a kilenctagú szenátus felállításával kezdett el, később pedig – 1718-ban – a vajdaságok és a minisztériumi feladatokat ellátó kollégiumok megalapításával tökéletesített. Nagy Péter államreformjában ezen kívül az ortodox egyház alávetése is fontos szerepet játszott, amit az uralkodó a moszkvai patriarchátus megszüntetésével ért el; a görögkeleti egyház Péter abszolút hatalmának egyik legfőbb támasza lett, ezért – illetve a többi felekezet iránt mutatott nagyfokú toleranciájáért – azonban a cárt egyes alattvalói az Antikrisztussal azonosították.

A hatalom centralizálása mellett Nagy Péter a gazdaság fejlesztésére is komoly hangsúlyt fordított, amihez ugyancsak a nyugati példa alapján fogott hozzá: védővámokat vezetett be az orosz ipar megoltalmazására, és amellett, hogy élen járt a manufaktúraalapításban, adókedvezmények révén a nemeseket is sikerrel buzdította erre a tevékenységre. A cár elszántságát mutatja, hogy nyugati utazásai alatt, Hollandia hajógyáraiban állítólag a kétkezi munkától sem riadt vissza, a voronyezsi manufaktúra felállításakor pedig személyesen tanította be az első munkásokat. Péter uralkodása alatt több tízezer ember talált munkát a különféle gyárakban, ahol főként a hadsereg, valamint a flotta ellátását és fejlesztését biztosították, illetve luxuscikkeket gyártottak, melyeket Oroszország exportra szánt.

A kincstár azonban más módon is eredményesen növelte bevételeit: az abszolút cári hatalom kiépítésével szoros összefüggésben 1718-ban bevezetésre került a fejadó, mely megnégyszerezte az uralkodó éves jövedelmét. Nagy Péter a gazdaság mellett a művelődés szervezésére is rengeteg energiát fordított. Azon túl, hogy a hadsereg kiképzésére számos iskola épült, a cár a gyakorlati ismeretek oktatását is pártfogolta, a nemesek és a hivatalnokok számára pedig egyenesen kötelező képzést írt elő. Péter mindeközben orosz kultúrára is vagyonokat áldozott, hiszen az éppen a cár által alapított új fővárosban, Szentpéterváron bontotta ki virágait.

Az izmos állam és gazdaság szinte szükségszerűen magával hozta az erős hadsereget is, melynek sikereiben és kudarcaiban Nagy Péter személyesen is osztozott: a helyszínen volt, mikor az általa építtetett hajók segítségével az oroszok bevették a fekete-tengeri Azov kikötőjét, az 1700-ban kezdődő nagy északi háború elején pedig szintén a csatamező közelében tapasztalta meg a XII. Károly svéd király (ur. 1697-1718) ellen elszenvedett katasztrofális narvai vereséget.

A kudarc után egy időre Péter trónja is veszélybe került, a svédek azonban Lengyelország felé fordultak, a cár pedig kellő alázattal és a rá jellemző szorgalommal felkészítette országát a döntő összecsapásra. Neki köszönhetően 1709-ben, Poltavánál az orosz hadak már felülkerekedtek Károly seregein, így az 1721-es nystadi békével valóra vált a cárok régi álma: Oroszország kijutott a Balti-tengerhez, melynek partján 1703 után megkezdődött Péter legmaradandóbb alkotásának, Szentpétervárnak a felépítése.

Paradox módon a nagy cár éppen a gyengélkedő Porta ellen nem tudott sikereket felmutatni, sőt, 1711. évi balszerencsés pruti hadjárata eredményeként elveszítette a nemrég meghódított Azov kikötőjét is. A péteri évtizedek alatt a birodalom keleten is komoly területekkel gyarapodott: az oroszok a cár haláláig elérték a Szibériát és Alaszkát elválasztó földszorost, megpróbáltak behatolni Kínába, közben pedig eredményesen háborúztak Perzsiával a Kaszpi-tenger nyugati partvidékéért.

A fent bemutatott államépítő és -gyarapító munkásságot aztán valósággal megkoronázta a Néva partján fekvő Szentpétervár, melyet a kortársak „Európára nyitott ablakként” jellemeztek. Ez az „ablak” pedig valóságos kirakat volt, hiszen az új fővároson keresztül Péter egész uralkodói teljesítménye láthatóvá vált: a hadi siker, melynek köszönhetően az egyébként igen mocsaras terület a cár kezére került, a gazdaság mérhetetlen fejlődése, ami a metropolis felépítésének emberfeletti munkájában és a Péterváron létesített hatalmas manufaktúrákon keresztül jelent meg, illetve a kultúra virágzása, ami a művészi igényű épületeken és az ott virágzó szellemi életen keresztül ma is érzékelhető. Szentpétervár tökéletes metszetét adja az 1725. február 8-án elhunyt Nagy Péter országlásának; nem véletlen, hogy még az orosz múltat négy sarkából kiforgató szovjet történetírás is hajlandó volt helyet biztosítani a „technokrata” cárnak saját panteonjában.