Az erdélyi országgyűlés elfogadja a Pragmatica Sanctiót

Szerző: Tarján M. Tamás

1722. március 30-án fogadta el az erdélyi országgyűlés a Habsburg-ház nőági örökléséről szóló törvényt, amit Pragmatica Sanctio néven őrzött meg a történelem.

Mivel a török kiűzése után Erdély az 1690-ben kiadott Diploma Leopoldinum értelmében megtartotta önálló fejedelemségi státuszát, így külön kormányzósága és országgyűlése volt, mely egy évvel a magyarországi előtt, Nagyszebenben elfogadta az öröklési törvényt. I. Lipótnak (ur. 1657-1705) két fiúgyermeke is született, I. József (ur. 1705-1711) azonban hat évvel apja után váratlanul elhunyt, így III. Károlyra (ur. 1711-1740) maradt a császári és a magyar trón. Károly egyetlen fia 1716-ban meghalt, ezután csak három lánya született, ezért a császár-királynak egyrészről a nőági örökösödést, másfelől a birodalom egyben maradását is meg kellett oldania. Utóbbiról már rendelkezett Lipót és József 1703-ban meghozott családi törvénye, mely kimondta, hogy a Habsburg birtokok osztatlanul öröklődnek.

Ez a törvény titkos volt a spanyol örökösödési háború idején, mert akkor úgy tűnt, József az osztrák, Károly a spanyol területek ura lesz majd, a családi törvény pedig lehetőséget adott volna valamely ág kihalása esetén az egész birodalom egyesítésére, amit Európa többi hatalma nyilván nem nézett volna jó szemmel. Miután a háború lezárult, ennek nem volt már jelentősége, ezért 1713-ban nyilvánosságra hozták, kiegészítve a nőági örökösödésre vonatkozó cikkelyekkel, ahol az elhunyt József lányaival szemben az akkor uralkodó III. Károly gyermekei élveztek elsőbbséget. Ezt a nagyszebeni erdélyi országgyűlés 1722-ben, a pozsonyi magyar pedig az 1723. évi I.-II. törvénycikkben fogadta el.

Károly trónját végül Mária Terézia (ur. 1740-1780) örökölte, a törvény nemzetközi elfogadottsága ellenére 1740-ben kitört az osztrák örökösödési háború, melynek végén Szilézia Poroszországhoz került. A királynő ugyanakkor megtarthatta birodalmát, III. Károly tehát elérte célját. A Pragmatica Sanctio (a latin kifejezés gyakorlati rendezést jelent, ilyen formában számos törvény szövegében megtalálható) határozta meg 1723 után Magyarország és Ausztria közjogi helyzetét, hazánkat tartósan hozzákapcsolta a Habsburgok birodalmához, ami gazdasági elmaradottságunk és az ekkor még létező török veszély miatt is hasznos volt. 1918-ig volt érvényben hazánkban, az 1867-es kiegyezési törvény is ezen a törvényen alapult, legfontosabb elvét (indivisibiliter ac inseparabiliter – oszthatatlanul és szétválaszthatatlanul) a későbbi Osztrák–Magyar Monarchia címerén viselte.