A pozsareváci béke megkötése

Szerző: Tarján M. Tamás

1718. július 21-én kötötte meg az Oszmán Birodalom a Habsburgokkal és a Velencei Köztársasággal a pozsareváci békét, mely egyezmény a Serenissimával négyéves, Béccsel pedig kétesztendős háborút zárt le. A szerződés értelmében Magyarország egésze felszabadult a török uralom alól.

Az 1699-es karlócai békét megelőző háborúban a Szent Liga döntő győzelmet aratott az oszmánok felett. Ennek köszönhetően a Habsburgok uralmuk alá vonták Magyarország és Erdély területét, a Velencei Köztársaság pedig a Peloponnészoszi-félszigetet hódította meg. Az Oszmán Birodalom azonban nem mondott le az elvesztett területek visszaszerzéséről, és miután 1710-11-ben kedvező eredménnyel háborúzott Nagy Péter cár (ur. 1682-1725) ellen, III. Ahmed szultán (ur. 1703-Június) utasítást adott egy Velence elleni háborúra. Az időpont alkalmas volt, Ausztria, az egykori Szent Liga egyik legerősebb tagja ugyanis kellőképpen kimerült az 1701 óta zajló spanyol örökösödési háborúban.

A Damat Ali nagyvezír által vezetett 70 000 főnyi oszmán sereg 1714 decemberében elözönlötte a félszigetet, és alig száz nap alatt bevette a velenceiek összes erődjét. Mivel a Serenissima sem szárazföldön, sem tengeren nem tudott hatásosan védekezni, a törökök előbb a Johann Matthias van der Schulenburg által védett Korfu, majd Dalmácia partjai ellen indultak, de a szigetnél és Senj váránál egyaránt vereséget szenvedtek. Az oszmán kudarcok ellenére a Habsburg Birodalom szomszédságában zajló hadműveletek nyugtalanították Bécset, ezért III. Károly (ur. 1711-1740) 1716 áprilisában – Velence oldalán, XI. Kelemen pápa támogatásával – belépett a háborúba.

A fővezéri posztot a korábbi török és spanyol örökösödési háborúban kiemelkedő teljesítményt nyújtó hadvezér, Savoyai Jenő kapta meg, aki már a hadműveletek elején szembekerült Damat Ali pasa mintegy 120 000 fős hadseregével. A Habsburg tábornok gyakorlatilag az első összecsapás során megvívta a háború döntő ütközetét, ugyanis 1716. augusztus 5-én, Pétervárad mellett megsemmisítő vereséget mért a nagyvezírre. Miután Damat Ali elesett a csatamezőn, Savoyai Jenő a kaotikus állapotba került hódoltsági területek ellen vonult, októberben elfoglalta a Bánság központját, Temesvárt, majd 1717 első hónapjaiban bevette Belgrádot is. A császári erők mélyen benyomultak Szerbiába, és az Olt folyóig megszállták Havasalföldet is, a központi területeken erősödő török ellenállás, és az európai egyensúlyt féltő nyugati hangok azonban megállásra késztették az uralkodót.

A három háborúzó hatalom követei 1718. július 21-én, az Észak-Szerbiában fekvő Pozsarevác – németül Passarowitz – városában kötöttek békét, mely nagyrészt a harctéren elért eredményeket tükrözte. Velence katonai vereségei folytán elveszítette az 1699 után megszállt Moreát, egyedül azokat az erődöket tarthatta meg, melyeket Damat Ali annak idején nem tudott elfoglalni. Ezzel szemben a Habsburg Birodalom abszolút győztesként köthetett békét, és megszerezte a felszabadított Bánságot, Szerbia északi részét, valamint a középkori Szörényi Bánság területét.

A pozsareváci békét követően úgy tűnt, a Török Birodalom hamarosan végleg kiszorul majd a Duna-medencéből, „Európa beteg embere” azonban még korántsem volt olyan állapotban, hogy a nagyhatalmak könnyűszerrel elbánjanak vele. Ilyen szempontból maga III. Károly is alábecsülte az oszmánokat, amikor 1737-ben Oroszország oldalán újabb háborút indított a Porta ellen. A király személyes vezetésével vívott kétéves háborúban végül a Pozsarevácnál megszerzett területek többsége elveszett; kivételt egyedül a Temesi Bánság jelentett. Magyarország számára ugyanakkor sem a pozsareváci, sem az 1739-es belgrádi béke nem hozott pozitívumot, a Bánát ugyanis nem került magyar közigazgatás alá, hanem – állandó német betelepítések mellett – nagyrészt katonai határőrvidékként szolgálta a birodalom biztonságát.