A Napkirály halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Törvényes, mert én azt akarom.” (XIV. Lajos)

1715. szeptember 1-jén, 72 évnyi uralkodás után hunyt el XIV. Lajos (ur. 1643-1715), a „Napkirály”, Franciaország egyik leghíresebb és legjelentősebb uralkodója. Lajos regnálása alatt – az abszolutista államszervezet kiépítésének és a hódításoknak köszönhetően – a királyság Európa legerősebb szárazföldi hatalma lett.

A Napkirály XIII. Lajos (ur. 1610-1643) és Ausztriai Anna királyné legidősebb gyermeke volt, 1638-ban született a Párizs melletti saint-germaini kastélyban. Érkezését 23 évnyi várakozás előzte meg, Annával ugyanis a király – igaz, csak 14 évesen – már 1615-ben házasságra lépett, de a frigyből hosszú ideig mégsem született gyermek. Lajos rekordhosszúságú uralkodása annak is köszönhető, hogy édesapja már 1643-ban meghalt, így – édesanyja régenssége mellett – öt évesen az ő fejére került a királyi korona. Az államügyeket ebben az időben – Anna királyné megbízásából – az elhunyt Richelieu bíboros bizalmasa, az olasz származású Mazarin vitte, aki pozícióját egészen 1661-ben bekövetkező haláláig megtarthatta.

A maga korában nem túlságosan népszerű bíboros mind az államigazgatásban, mind a Napkirály nevelésében elévülhetetlen érdemeket szerzett; folytatta Richelieu életművét, vagyis Franciaország központosítására törekedett, felülkerekedett az 1648–1653 között zajló nemesi felkelésen – a Fronde-on –, a vesztfáliai (1648) és pireneusi békék (1659) megkötésével pedig győzelemmel fejezhette be a harmincéves háborút és a Spanyolország elleni küzdelmet is. XIV. Lajos uralkodásának első szakaszában – Mazarinnek köszönhetően – a királyság megszerezte a déli Roussillon tartományt, és értékes területekkel gyarapodott a spanyol kézben lévő Németalföldön is. Másfelől az is a bíboros érdeme volt, hogy halála után a fiatal Lajos felkészülten vette át birodalma irányítását, így később beteljesíthette az abszolutista szellemben kormányzó államminiszterek életművét.

A Napkirály első fontos intézkedései közé tartozott az udvari miniszterek számának és azok befolyásának csökkentése, ezzel egy időben pedig olyan tehetséges – csak tőle függő – szakembereket fogadott szolgálatába, akik megteremtették az abszolutista berendezkedés feltételeit. Fouquet, majd később Colbert a pénzügyek terén, Louvois márki a hadászatban, Séguier kancellár pedig a közigazgatás átszervezésében hajtott végre gyökeres reformokat; Lajos kormányzását jól jellemzi az a neki tulajdonított – de valójában soha el nem hangzott – kijelentés, miszerint „az állam én vagyok.” Az abszolút monarchia felépítésének receptje a rendi intézményekkel párhuzamos, egyedül az uralkodótól függő bürokrácia és hadsereg, valamint a költségeket fedező, exportorientált – protekcionista – gazdaságpolitika bevezetése volt.

Lajos elérte célját, és felépített egy könnyen kézben tartható, stabil államot, melyet idővel már csak a vallási ellentétek osztottak meg; ennek megszüntetése érdekében a Napkirály 1685-ben – a fontainebleaui rendelettel – visszavonta a IV. Henrik által kiadott nantes-i ediktumot, és birodalmát a katolicizmus mellett kötelezte el. Ugyanakkor a király a pápaságnak sem volt hajlandó alárendelni magát, az úgynevezett „ gallikán cikkelyek”, révén a francia egyházat szinte teljesen az uralkodói hatalom felügyelete alá helyezte. Ezzel egy időben Lajos – mint mecénás – komoly szerepet játszott a francia kultúra 17. századi felvirágoztatásában is.

Uralkodása alatt a királyságban gombamód szaporodtak az olvasókörök, megnyíltak az első kávéházak, miközben a korszak legtehetségesebb művészei és tudósai a főúri szalonok állandó vendégei lettek. A Napkirály maga is hozzájárult ahhoz, hogy uralkodása végére vitathatatlanul Párizs lehessen Európa szellemi életének központja: Versailles-ban fényűző palotát építtetett, mely híresen pazar külsőségeivel, fényűző udvari életével mintát szolgáltatott kortársai számára. A Napkirály hatalmas költségek árán megalkotta az abszolutista uralkodó klasszikus imázsát, ezzel hosszú évtizedekre a hasonló szellemben uralkodó monarchák példaképe lett.

Lajos a központosított birodalom erejét a nagyhatalmi státus elérésére használta fel: a cél már egy évszázada adott volt, hiszen a császári cím, valamint a spanyol, burgundiai és németalföldi birtokok révén a Habsburgok harapófogóba szorították Franciaországot. A Napkirály a bűvös körből úgy próbált meg kitörni, hogy a természetes határokig, tehát a Rajna vonaláig próbálta meg kiterjeszteni birodalmát. Ez a törekvés állandó háborúkat eredményezett I. Lipót német-római császárral (ur. 1657-1705), és annak szövetségeseivel, Spanyolországgal, majd idővel Hollandiával és Nagy-Britanniával is. Lajos a több évtizedes háborúskodás során megszerezte Franche Comtét (1668), Lotharingiát (1674), Luxemburgot (1683), és Pfalzot (1684) is. Uralkodása alatt azonban Franciaország nem csak Európában terjeszkedett, hanem bekapcsolódott a gyarmati versenyfutásba is: kikötőket szerzett Indiában, bővítette kanadai területeit, Martinique, az észak-amerikai Louisiana és Haiti meghódításával pedig megvetette lábát a karibi térségben.

A Napkirály a Habsburgokkal folytatott állandó küzdelem során kora legtehetségesebb diplomatájának bizonyult, a török Portával és a Magyarország felszabadításának ütemével elégedetlen nemesi ellenzék támogatásával komoly problémákat is okozott a rivális dinasztiának. Lajos erőfeszítéseit mutatja, hogy Wesselényi Ferenc nádor, Thököly Imre, és II. Rákóczi Ferenc szervezkedése egyaránt – mérsékelt – támogatásra talált a versailles-i fényűző udvarban. Franciaország ugyanakkor az 1690-es évekre nehéz helyzetbe került, mivel a terjeszkedő Napkirály ellen létrejött egy – Habsburg-angol–holland – nagyhatalmi koalíció, ezért Lajosnak – az 1697-es rijswijki békében – számos németalföldi hódításáról le kellett mondania.

A Napkirálynak hasonlóan előnytelen feltételek között kellett megvívnia a spanyol örökösödési háborút (1701-1714) is, mely során csupán a szerencséjének köszönhette, hogy a spanyol Habsburg-ág kihalása után végül unokája, Fülöp, Anjou hercege – V. Fülöp (ur. 1700-1746) néven spanyol király – szerezte meg a királyság trónját. Lajos háborúinak eredményeként Franciaország Európa legjelentősebb szárazföldi hatalma lett, az uralkodó külpolitikai jelszava, a gloire – azaz a dicsőség – pedig évszázadokra a birodalomépítés pályájára állította az országot.

XIV. Lajos uralkodásának mérlegét egyértelműen pozitívan vonhatjuk meg, hiszen fél évszázados önálló kormányzása alatt sikeresen felszámolta Franciaországban a belső ellentéteket, és sikerült a mélyben rejlő hallatlan energiákat a birodalomépítés szolgálatába állítania. A monarchia gazdasági, demográfiai és kulturális szempontból is virágzásnak indult, ennek köszönhetően utódai – köztük örököse, XV. Lajos (ur. 1715-1774) is – lényegében az ő dicsőségéből éltek, egészen a francia forradalomig. A Napkirály sikerei egészen napjainkig meghatározzák a francia világképet és nemzeti öntudatot.