II. Rákóczi Ferenc örökre elhagyja Magyarországot

Szerző: Tarján M. Tamás

„Sohasem tulajdonítottam ezt az eseményt [ti. a szatmári békét] a nemzet könnyelműségének, hűtlenségének vagy talán személyemtől való megcsömörlésének, hiszen mindig nagyon érezhető jelét adta ragaszkodásának. A vezérlő tábornokok, a szenátorok és minden jelentősebb ember követett engem Lengyelországba. Valamennyi erdélyi tanácsosom összegyűlt a határon, hogy ugyanezt tegye, csak a legszükségesebbet kérték tőlem. De mindnek megmondtam szeretettel és őszinteséggel, hogy nem ígérhetem meg nekik azt, amiről magam sem vagyok biztosítva. Sohasem felejtem el a fájdalmat, amellyel engem elhagytak.”
(II. Rákóczi Ferenc Emlékirataiból)

1711. február 21-én, Zavadkánál lépte át Magyarország határát II. Rákóczi Ferenc fejedelem, aki ezután már soha többé nem tért vissza szülőhazájába.

Az 1710 januárjában elszenvedett romhányi vereséggel az utolsó lehetőség is elveszett arra nézve, hogy a kurucok valamilyen módon megfordíthatják a szabadságharc menetét. Ebben az évben az utolsó nyugat-felvidéki fellegvár, Érsekújvár is megnyitotta kapuit a labancoknak, a pestis és éhínség sújtotta országban pedig egyre- másra tűzték ki a fehér zászlót a kuruc erősségek tornyaira. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságharc ügye elveszett, I. József (ur. 1705-1711) azonban a tartós nyugalom érdekében kompromisszumos megoldásra törekedett, ezért 1710 során mindinkább az udvarhű, ám mégis magyar Pálffy János grófot helyezte előtérbe, aki 1711 januárjában már a labanc hadak főparancsnokaként kezdeményezhetett tárgyalásokat Vaján.

A Vay család ősi kastélyában Pálffy Rákóczival is találkozott, a gróf azonban hiába próbálta rábeszélni a fejedelmet a békére – ami egyébként az ő személyét is kedvezően érintette volna –, végül nem járt sikerrel. II. Rákóczi Ferenc követelései a hadi helyzethez képest irreálisak voltak, amit az érzelmeken túl azzal magyarázhatunk, hogy a szabadságharc vezére nagy reményeket fűzött Nagy Péter (ur. 1682-1725) támogatásához, aki ebben az időszakban éppen Moldvában, a Prut folyónál hadakozott az oszmánokkal. Rákóczi abban bízott, hogy megnyerheti a cárt a kurucok ügyének, ezért a vajai tárgyalásokat csak időhúzásnak tekintette, február 21-én pedig el is hagyta Magyarországot, hogy orosz segédcsapatokat szerezzen. A fejedelem azonban soha többé nem tért már vissza szülőhazájába.

Rákóczi kudarcának alapvetően két oka volt: egyfelől Nagy Péter nem kívánt belebonyolódni a Habsburgok belügyének tekintett szabadságharcba, másfelől pedig lehetősége sem nyílt erre, ugyanis a Prutnál 1711 nyarán megalázó vereséget szenvedett a Portától. A másik okot a Magyarországon lejátszódó események szolgáltatták, nevezetesen az a tény, hogy a József királyra titokban felesküdő Károlyi Sándor generális már valóban a megegyezés érdekében ült tárgyalóasztalhoz Pálffyval, és a majtényi fegyverletétel után Rákóczi hozzájárulása nélkül is – előnyös – békét kötött a Habsburgokkal. A fejedelem sohasem ismerte el a szatmári szerződést, holott az a hűségeskü fejében neki is büntetlenséget biztosított, ezenfelül pedig ígéretet tett egykori birtokainak visszaadására; miután azonban II. Rákóczi Ferenc ezután sem törődött bele a nyilvánvaló vereségbe, leghűségesebb embereivel kénytelen volt „bujdosásba” vonulni.

Rákóczi még hosszú ideig nem adta fel a reményt, hogy a kuruc felkelés lángja valamilyen módon újjáéled majd, ezért 1711–12 során Lengyelországban, Gdansk városában maradt. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem érdemes tovább várnia, a bujdosó fejedelem hajóra szállt, és Angliába utazott, Anna királynő (ur. 1702-1714) azonban a Habsburgokkal fenntartott szövetségesi viszony miatt nem fogadhatta őt, így hamarosan a franciaországi Dieppe-ben szállt partra. Rákóczit nagy tisztelettel fogadták XIV. Lajos (ur. 1643-1715) udvarában, ám hamarosan Versailles-ban is csalódnia kellett, ugyanis a Napkirály a spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti és rastatti békékben semmilyen téren nem járt közben a kurucok és Rákóczi érdekében. Miután XIV. Lajos 1715-ben elhunyt, a fejedelem mind kevesebb értelmét látta annak, hogy Franciaországban maradjon; ekkor az Oszmán Birodalomba vitt az útja, ugyanis III. Ahmed szultán (ur. 1703-Június) ebben az időben éppen háborúban állt a Habsburgokkal, és abban bízott, hogy Rákóczi egy újabb kuruc felkeléssel megnehezíti majd ellenfelei dolgát.

A fejedelem Esterházy Antalt bízta meg a bujdosók expedíciójának vezetésével, aki 1717 során Erdélyben és Máramarosban is megpróbált lázadást szítani, ám küldetése a segítségül érkező tatárok pusztítása miatt teljes kudarcba fulladt. A Porta 1718-ra döntő vereséget szenvedett, a pozsareváci béke pedig a bujdosók sorsáról is határozott, ugyanis annak értelmében a szultán később a Márvány-tenger partján fekvő Rodostóba internálta Rákóczit és híveit. A száműzött fejedelem 1735-ben bekövetkező haláláig itt töltötte napjait, Mikes Kelemen vezetésével pedig még hosszú évtizedekig fennmaradt a bujdosó kurucok kolóniája. II. Rákóczi Ferencet végül mégsem itt, hanem édesanyja, Zrínyi Ilona mellett, a konstantinápolyi Szent Benedek-templomban temették el, szívét pedig Franciaországba vitték. A fejedelem hamvait 1906-ban szállították haza, és Kassán helyezték végső nyugalomra.