„A láthatatlan halál”
21 perc olvasásKuruc vereség Romhány mellett
Szerző: Tarján M. Tamás
„Az németet megvertük dicsőségesen, az csatahelyről megfutottunk gyalázatosan.”
1710. január 22-én vívták Johann Damian Sickingen labanc altábornagy és II. Rákóczi Ferenc fejedelem seregei a romhányi csatát, melyben a császáriak súlyos veszteségeik ellenére végül megfutamították a kuruc hadakat. Ez volt a Rákóczi-szabadságharc utolsó jelentős ütközete, melynek eredményétől függetlenül a Habsburg-ellenes háború végső stádiumába lépett.
Az 1708. augusztus 3-i trencséni csatavesztés után a kurucok végleg elveszítették a kezdeményezés lehetőségét, ugyanis a vereség hatására Rákóczi hadainak zöme felbomlott, tehetséges tisztjeinek egy része – például Ocskay László, Bezerédj Imre – pedig átállt a labancokhoz, vagy árulás gyanújába keveredett. A trencséni fiaskót követő évben a kurucokat egyik balszerencse érte a másik után: a spanyol örökösödési háború (1701-14) eseményei már magukban megpecsételték a szabadságharc sorsát, ugyanis Rákóczi legfőbb szövetségese, XIV. Lajos francia király (ur. 1643-1715) 1708-ban Oudenaarde, majd 1709-ben Malplaquet mellett is vereséget szenvedett, így a Habsburgok jelentős erőt csoportosíthattak át Magyarországra.
A kedvezőtlen nemzetközi folyamatok mellett a kurucoknak azzal is szembe kellett nézniük, hogy a háború miatt nélkülöző lakosság mind kevesebb lelkesedéssel támogatta Rákóczit, az 1709-ben kezdődő pestis pedig tovább fokozta a nyomort. A fejedelem ráadásul időközben egyik legtehetségesebb hadvezérét, Vak Bottyánt is elveszítette, ennek fényében aztán nem meglepő, hogy a kurucok ebben az esztendőben csak a liptói sáncok ellen kezdeményeztek támadást, miközben a Felvidéken egyre keletebbre szorultak vissza, Esterházy Antal kivonulása után pedig a Dunántúlt is feladták.
Esterházy maradék katonaságával Érsekújvárra vonult vissza, amely erődítményt a kurucok mélyen a császári arcvonal mögött is eredményesen őrizték meg. A Nyitra folyó partján fekvő város volt gyakorlatilag Rákóczi utolsó esélye a bukás elodázására, miután pedig a fejedelem a Poltavánál csatát vesztő XII. Károly (1697-1718) seregéből több száz svéd és több ezer lengyel katona kért menedéket Magyarországon, 1709 végén váratlanul esély nyílt egy újabb hadjárat megindítására. Rákóczi 1710 januárjában mintegy 9-12 000 katonával kezdte meg nyugati irányú hadműveleteit, melyek célja a bányavárosok felszabadítása és Érsekújvár tehermentesítése volt. A felvonulás ugyanakkor korántsem volt egyszerű, hiszen a tomboló pestis miatt a kurucok szörnyű nélkülözések közepette, a városokat elkerülve juthattak el a Nógrád megyei Kállóig, ahol Rákóczi január 21-én hadiszemlét tartott.
A fejedelem úgy tervezte, Érsekvadkertnél ütközik majd meg a vármegyében állomásozó Sickingen altábornagy csapataival, aki ezen a napon már értesült a kurucok közeledéséről, ezért másnap 1500 főnyi katonaság élén felderítésre indult. Mindezt azért fontos kiemelni, mert a január 22-i romhányi csatában résztvevő hadvezérek egyike sem tervezett ütközetet erre a napra – ez a magyarázata a labanc erők csekély létszámának is –, miután azonban a fent említett településtől északra, a Lokus patak mocsaras részén összetalálkoztak, elszánták magukat a harcra.
Rákóczi utasítása nyomán a csata a lengyel légiósok rohamával kezdődött, akik pillanatok alatt elsöpörték Sickingen dragonyosait, majd bekerítették – az akkor már kivégzett – Ocskay László huszárjait, akik reménytelen helyzetükben le is tették a fegyvert a támadók előtt. A romhányi csata pillanatokon belül eldőlni látszott, ugyanis az altábornagy csapatai jelentős részével beszorult a Lokus ingoványába, ahonnan csak a kurucok későbbi ballépéseinek köszönhetően szabadulhatott ki. Rákóczi seregén ismét fogott az „ősi átok”, ugyanis alighogy a lengyelek legyőzték a balszárnyon felvonuló lovasságot, az ellenség poggyászának fosztogatásába kezdtek, ami időt adott Saint-Croix tábornoknak arra, hogy maga köré gyűjtse a szétvert labancokat és ellentámadást vezessen.
A svédek, akik kellően tapasztalt katonák voltak, felismerték a veszélyt, és rohamot indítottak a császáriak feltartóztatására, a magyar talpasok azonban tétlenül szemlélték az eseményeket, ezzel pedig megpecsételték a csata sorsát. Az újjászerveződő labanc sereg könnyűszerrel behatolt a két hadoszlop közötti résbe, és rövid időn belül megfutamította Rákóczi katonáit; számos más ütközethez hasonlóan tehát a kurucok itt is majdnem kiharcolták a győzelmet, a tapasztalatlan hadvezetés és/vagy a harci fegyelem hiánya miatt azonban sokadszorra is vesztesként kellett elhagyniuk a csatateret.
A romhányi ütközet ellentmondásait kiválóan mutatja, hogy a győzelem ellenére Sickingen embereinek majdnem a fele, körülbelül 750 labanc katona esett el a csatában, míg a kurucok nagyjából 350 embert veszítettek. Ebből eredően a császári haderő hiába vonult el győztesként a csatamezőről, az ütközet által megteremtett lehetőségeket már nem tudta kiaknázni: veresége ellenére Rákóczi később ellátmányt juttatott el Érsekújvárra, igaz, az eltervezett hadjáratot Romhány után már nem tudta folytatni. Függetlenül attól, hogy az 1710. január 22-én megvívott ütközetből a sikereket, vagy a hibákat emeljük ki, az vitathatatlan tény marad, hogy a szabadságharc végső kimenetelén ez a csata már nem változtatott: a későbbi hónapokban a fejedelem pártján álló várak sorra labanc kézre kerültek, a katonai összeomlástól pedig csupán a szatmári béke mentette meg a kurucokat.