A sárospataki kuruc országgyűlés megnyitása

Szerző: Tarján M. Tamás

1708. november 28-án nyílt meg Sárospatakon a Rákóczi-szabadságharc utolsó kuruc országgyűlése, mely a felkelők megrendült helyzetét a katonáskodó jobbágyok felszabadításának ígéretével és a hadiadó beszedésének leegyszerűsítésével próbálta javítani.

A diéta legfőbb előzményének kétségkívül azt tekinthetjük, hogy a morvaországi hadjáratra készülő kuruc hadak 1708 augusztusában, Trencsén mellett megsemmisítő vereséget szenvedtek Sigbert Heister császári főparancsnok és Pálffy János csapataitól. Ez a fiaskó nem csak abból a szempontból volt súlyos, hogy meghiúsította Rákóczi hadjáratának távlati terveit, hanem azért is, mert romba döntötte a kurucok morálját: korábban ugyanis a fejedelem soha nem tudott ekkora haderőt összpontosítani, ígéretes serege azonban már az első csatában úgy oszlott szét, akár a füst.

A vereség után egész ezredek dezertáltak, számos tehetséges tiszt – például Ocskay László, Bezerédj Imre – átpártolt a császáriak oldalára, miközben Heister erői győzedelmesen törtek előre a Dunántúlon és a Felvidéken. A kurucok hamarosan elveszítették a gazdasági szempontból kulcsfontosságú bányavárosokat, közben pedig mind nagyobb méreteket öltött az országban dúló pestisjárvány, tehát a szabadságharc a bukás szélére került. II. Rákóczi Ferenc a reménytelen állapotokon egy országgyűlés összehívásával próbált meg felülkerekedni, ennek nyomán 1708 novemberére a hozzá hű rendeket Sárospatakra rendelte.

A diéta november 28-án, a pataki várban kezdte meg üléseit, a kilátások azonban nem voltak túlságosan biztatóak. Rákóczi Ónodon I. József (ur. 1705-1711) és a Habsburg-ház trónfosztásával már igencsak megosztotta akkori támogatóit, hívei körét pedig az 1708. évi katonai kudarcok vészesen lecsökkentették. A rendek eleve alacsonyabb létszámban jelentek meg Sárospatakon, közülük pedig sokan már a Magyarországot minden szempontból kimerítő háború befejezését tartották kívánatosnak. A fejedelem a küzdelem folytatását végül csak a vitézlő rendre támaszkodva tudta kiharcolni, ez a körülmény pedig azt diktálta, hogy a szabadságharc vezére későbbi törvényjavaslataival is ezen társadalmi réteg kegyeit keresse.

Így magyarázható, hogy Rákóczi Sárospatakon személyi szabadságot ígért a katonáskodó jobbágyoknak, azok rokonainak, illetve az elesettek özvegyeinek, miközben az általuk lakott településeket a hajdúvárosok rangjára szándékozott emelni. A nagylelkű ajánlaton túl más megfontolásból ugyan, de szintén a vitézlő rendnek kedvezett az a törvénycikk is, mely a vármegye helyett közvetlenül a hadseregre ruházta rá a hadiadó beszedésének jogát. Rákóczi szándéka ezzel a jogszabállyal az volt, hogy a megfelelő pénzösszegeket minél hamarabb a hadipénztárba juttassa, később pedig hasonló célból helyeselte az asszignáció, vagyis az utalványozás bevezetését is, amivel a vármegyei közigazgatást teljesen kikapcsolta az adószedésből.

A kétségbeeséstől vezérelt sárospataki intézkedések ugyanakkor nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a fejedelem által remélt haszon ugyanis messze elmaradt a törvények negatív hatásaitól. Egyfelől, a széleskörű jobbágyfelszabadítás komoly ellenérzéseket szült a nemesi támogatókban, hiszen nekik a növekvő háborús terhek mellett kiváltságaik és adott esetben birtokaik, valamint jobbágyaik elveszítésével is számolniuk kellett. Érthető módon ehhez kevesen adták áldásukat. Ennél is súlyosabb probléma volt azonban, hogy a hadsereg felbomlását a sárospataki intézkedések sem akadályozták meg, sőt, azok csak újabb feszültségeket gerjesztettek a társadalomban. Rákóczi – vélhetően kényszerből – naiv törvénykezésével ugyanis nem csak az adó beszedését, de a visszaéléseket is jelentősen megkönnyítette, erre pedig a nyomorgó jobbágyok rövid időn belül fegyveres ellenállással válaszoltak.

Az asszignáció rendszerével tehát Rákóczi nagyobb bevételek helyett közömbös, sőt ellenséges tömegeket kapott, akiknek még az ígért kedvezmények sem jelentettek elég motivációt a csatlakozáshoz. A kurucok visszaszorulásával egy időben ráadásul a spanyol örökösödési háborúban felülkerekedő Habsburgok mind nagyobb figyelmet tudtak fordítani a magyar hadszíntérre, a császári átcsoportosítások nyomán pedig a szabadságharc lassú és feltartóztathatatlan hanyatlásnak indult. A liptói sáncok elleni 1709. évi sikertelen támadáson, majd az 1710-es romhányi vesztes csatán kívül Rákócziék ezután legfeljebb portyákkal tudták megzavarni a „labancok” haderejét, így aztán nem meglepő, hogy Károlyi Sándor generális 1711-ben, Szatmáron a fejedelem akarata ellenére is hajlandónak bizonyult a békekötésre.