A zsibói csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az ellenség a karikai passust [hágót] elkerülvén, Zsibóhoz szállott. Kihez képest, ha meg fogja ostromolni, amint proxime megírtuk Kegyelmednek, amidőn az puska és kiváltképpen az álgyú ropogást fogja hallani, azon igyekezzék, hogy teljes erejével megüthesse…”

(Részlet Rákóczi hadparancsából, melyet az ütközet előtt Károlyi Sándornak küldött)

1705. november 11-én vívta meg II. Rákóczi Ferenc serege Ludwig Herbeville császári tábornagy hadaival a zsibói ütközetet, mely – a kuruc védművek félkész állapota, Károlyi Sándor generális tétlensége, valamint az ellenség soraiban harcoló katonák jobb képzettsége miatt – a „vezérlő fejedelem” vereségével zárult. Ily módon Herbeville elérte hónapokkal korábban kitűzött célját: benyomulhatott Erdélybe, és kiszabadíthatta elszigeteltségéből Jean Rabutin de Bussy tábornokot, I. József király (ur. 1705–1711) ottani főparancsnokát. A zsibói csata után a fejedelemség császári kézre került.

Az 1703 júniusában északkeleten kirobbant kuruc felkelés több kedvező körülménynek köszönhetően boríthatta lángba Magyarországot. A rendi állam felszámolására és a nemesi kiváltságok eltörlésére irányuló bécsi törekvés, valamint a protestánsok zaklatása, szabad vallásgyakorlásuk korlátozása széles társadalmi rétegeket fordított a Habsburg uralom ellen, de az elégedetlenek táborát erősítették a – háborús pusztítás után – nincstelenné vált jobbágyok, illetve a korábbi végvári vitézek is. Utóbbi érdekcsoportot a török kiűzése után a lesüllyedés, az addig élvezett szabadság elvesztése fenyegette. A szabadságharc megindítására a nagyhatalmi politika is kiváló alkalmat nyújtott: kevéssel azután, hogy a császári dinasztia megkötötte a Portával a karlócai békét (1699), Ausztria – a spanyol Habsburg-ág kihalásának következtében – egy újabb általános európai háborúba sodródott. A hispán birtokok megtartásáért vívott harc teljesen lekötötte Bécs megfogyatkozott anyagi és katonai erőforrásait, ami a frissen meghódított, romokban heverő Magyarországon hatalmi vákuumot eredményezett.

Az erőtlenség egyensúlya

Ezt jól illusztrálja, hogy amikor Esze Tamásék 1703-ban Tarpán kibontották Rákóczi zászlaját, hazánkban mindösszesen Rabutin – mintegy 8500 főt számláló – erdélyi hada, a Montecuccoli-vértesezred, a várak katonasága és a rác határőrség biztosította a Habsburgok uralmát. Ennek következtében a szabadságharc kitörése után nem csupán a kuruc derékhad állt csekély harci értékkel bíró felkelőkből, hanem sok esetben a császári tábornokok is irreguláris csapatokkal töltötték fel seregüket. A megfelelően kiképzett és felszerelt seregtestek jellemzően rendkívül távolról kerültek a magyarországi hadszíntérre: a zsibói csatában részt vevő német, illetve dán gránátosok és dragonyosok például Bajorországból érkeztek Erdély határára, Rákóczi oldalán pedig XIV. Lajos (ur. 1643–1715) követének, des Alleurs márkinak a – francia segélyből toborzott – csapatteste képviselte a legnagyobb értéket.

A Habsburg Birodalom kimerültségét mutatja az is, hogy Herbeville, a magyarországi erők főparancsnoka 1705 augusztusában 16.000 katonával indult meg a Csallóközből. Egy ekkora hadsereggel nyilvánvalóan nem lehetett megsemmisítő csapást mérni a „kuruc rebellióra”, ám erre nem is volt szükség: miután az angol–osztrák erők 1704 nyarán győzelmet arattak a höchstädti csatában, realitását veszítette az a terv, hogy Rákóczi a – császári dinasztia ellen háborúzó – francia és bajor uralkodók támogatásával szabadítsa fel Magyarországot. A Habsburgok ellenlábasai elszigetelődtek a közép-európai térségtől, így a „vezérlő fejedelem” csak hazánk szegényes erőforrásaira és XIV. Lajos rendszertelen anyagi támogatására támaszkodhatott. Ezek együttesen az erőegyensúly fenntartására voltak elegendőek.

A szabadságharc menetében ezért éveken keresztül az figyelhető meg, hogy az ország egyik végében aratott császári diadal után más vidékeken a kurucok kerekednek felül: az 1705. évi hadi események és a zsibói csata következményei ugyanezt a szabályszerűséget jelenítik meg.

A kurucok 1705. évi vesszőfutása

Herbeville hadjárata ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a szabadságharc számos ütközetében a mérleg nyelvét a kuruc hadvezérek – köztük maga a fejedelem – képzetlensége és a katonák fegyelmezetlensége billentette a császáriak felé. Az 1704 decemberében, Nagyszombatnál vívott csata például annak következtében veszett el, hogy a labancokat már-már megfutamító vitézek az üldözés helyett a társzekerek fosztogatásba kezdtek. Az 1705-ös összecsapásokat is sok esetben hasonló taktikai hibák döntötték el.

Rákócziék előzetesen ismerték Herbeville terveit: tudták, hogy a magyarországi Habsburg erők új főparancsnoka előbb segítséget kíván nyújtani az ostromgyűrűbe zárt császári erődöknek, később pedig Erdélybe akar vonulni, hogy összeköttetést teremtsen az elszigetelt Rabutinnal. Ennek megfelelően a fejedelem augusztus elején csapdát is állított a tábornagynak Lipótvár közelében, alvezérei – Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Géczy Gábor – hibái miatt azonban az ellenség sértetlenül távozhatott a kelepcéből. Augusztus 11-én, a pudmerici csatában aztán Herbeville le is győzte a jelentős túlerőt felvonultató kuruc sereget, majd megindult az Alföld irányában: elfoglalta Szegedet, felmentette az ostromlott Váradot, október közepén pedig felprédálta Debrecen városát. Az út során Károlyi Sándor és Bottyán János állandó rajtaütésekkel és a felperzselt föld taktikájával igyekezett megtörni a császáriakat, erőfeszítéseik azonban eredménytelennek bizonyultak. Mivel Herbeville csapatai a nagyobb városokban feltölthették készleteiket, a kurucok által végbevitt szörnyű pusztítás semmilyen stratégiai haszonnal nem járt.

Az alvezérek fegyelmezetlensége

 Ilyen előzmények után érkezett meg Herbeville serege Szilágy vármegyébe, Erdély határára, ahol Rákóczinak a korábbinál jóval kedvezőtlenebb körülmények között kellett harcba bocsátkoznia. A két fél közel azonos erőt képviselt – nagyjából 15–15 ezer főt mozgósítottak –, ugyanakkor a reguláris hadak és a szabadcsapatok aránya – a császáriaknak kedvező módon – fordított volt. A kurucok oldalán des Alleurs márki hadteste számított a legütőképesebb alakulatnak, igaz, a fejedelem 34 ágyúja révén komoly tűzerővel is rendelkezett. Ugyancsak megnehezítette Rákóczi helyzetét, hogy az erdélyi átkelésre szolgáló zsibói és karikai hágó közül Herbeville érkezéséig csak az utóbbi védműveit sikerült befejezni. Az ütközetre végül az előbbi szorosban került sor.

A fejedelem alvezéreinek fegyelmezetlensége a zsibói csata kimenetelében is tragikus szerepet játszott: Rákóczi előzetesen arra utasította Károlyi Sándort, hogy csapataival maradjon mozgásban, és az ütközet idején indítson meglepetésszerű támadást Herbeville ellen. A generális az utasítás dacára végül távol maradt a harctértől, így des Alleurs és Forgách Simon szívósan védekező kurucai hiába verték vissza több alkalommal is a német és dán rohamokat, a fegyelmezettebb és jobban képzett – a spanyol örökösödési háborúban „edződött” – császári alakulatok idővel felőrölték az ellenállást. Herbeville november 11-én kora délután indított támadása egykét órán belül győzelmet eredményezett; Rákóczi hadvezéri kvalitásainak hiányát is megmutatja egyébként az a tény, hogy a harcok kezdetekor éppen ebédjét fogyasztotta, és csak akkor érkezett a hágóhoz, amikor des Alleurs egységei már megkezdték a visszavonulást.

A zsibói kudarc nem járt súlyos vérveszteséggel – 400 katona esett el a kurucok oldalán –, stratégiai és diplomáciai következményei azonban annál komolyabbnak bizonyultak. Herbeville a diadal után egy héttel elfoglalta Kolozsvárt, november végén pedig sikeresen találkozott Rabutin erőivel. Erdély területe ezzel császári megszállás alá került, ami azért jelentett súlyos csapást Rákóczira nézve, mert így nem foglalhatta el a fejedelmi trónt, „saját ország” híján pedig nem bízhatott abban, hogy XIV. Lajos hivatalosan is szövetségre lép vele. Az áhított cím 1707-ben végül II. Rákóczi Ferenc birtokába jutott, a szabadságharc során azonban a keleti tartomány már csak igen rövid időszakra került kuruc kézre. Mindazonáltal a zsibói csatavesztés után az erőegyensúly logikája a fejedelem számára kedvező fejleményeket hozott: Herbeville keleti lekötöttsége nyomán Vak Bottyán lehetőséget nyert a Dunántúl nagy részének felszabadítására. E patthelyzetben a spanyol örökösödési háborúban Ausztria oldalán harcoló „tengeri hatalmak” – a britek és a hollandok – közvetítőként léptek fel Rákóczi és I. József között, az 1706. évi nagyszombati tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. A küzdelem még további öt esztendőig dúlt a végzetesen kimerült, romokban heverő Magyarországon.