Kuruc vereség Nagyszombatnál

Szerző: Tarján M. Tamás

„De mi most nem diót ropogtatni jöttünk ide!”
(II. Rákóczi Ferenc)

1704. december 26-án vívták II. Rákóczi Ferenc fejedelem és Siegbert Heister császári generális seregei a nagyszombati ütközetet, ahol a kurucok fegyelmezetlenségük és egy német hadosztály árulása miatt alulmaradtak a labancokkal szemben. A vereség mindazonáltal nem járt súlyos következményekkel Rákóczira nézve, ugyanis Lipótvár ostromának feladását Bottyán János előretörése stratégiai szempontból ellensúlyozni tudta.

Miközben 1704 szeptemberétől mintegy másfél hónapos fegyverszünet lépett életbe I. Lipót (ur. 1657-1705) és Rákóczi között, Besztercebányán pedig – ebben az évben már másodszor – tárgyalások kezdődtek a békéről, a kurucok Bottyán János csatlakozásával hatalmas győzelmet arattak, mely később a harctereken „kamatozhatott.” Október 31-én aztán lejárt a fegyvernyugvás időszaka, az ősz végén kibontakozó háborúban pedig a felkelők pártjára állt a hadiszerencse, ugyanis Kassa német őrsége még ezen a napon megadta magát, november 16-án pedig – éppen Bottyán ellenében – Érsekújvár is kapitulált.

Rákóczi kurucai ezután a Nyitra vármegyében található Lipótvár alatt gyülekeztek új ostromra, a fejedelem azonban tartott attól, hogy a határszélen megközelítőleg 20 000 ember mozgósítására képes Heister megpróbálja majd meghiúsítani a várvívást, ezért Bercsényit előreküldte, hogy a Kis-Kárpátok szorosaiban tartóztassa fel a labanc túlerőt. A hadvezér minden igyekezete ellenére az ellenség december közepén Máriavölgynél áttörte a felkelők állásait, így a kurucok karácsony előtt Bazint, Modort, majd Szentgyörgyöt is kiürítették, és a Nagyszombat közelében fekvő, ostrom alatt tartott Lipótvár alá húzódtak vissza. A kedvezőtlen hírek hatására Rákóczi az erődítményt de la Motte ezredesre hagyta, ő maga pedig megközelítőleg 22 000 katonájával Nagyszombat irányába nyomult előre, hogy nyílt csatában akadályozza meg Lipótvár felszabadítását. Ez volt az akkor 28 esztendős fejedelem első jelentős ütközete, melyet maga vezényelt.

Heister valóban a vár felmentésére vonult kelet felé, miután azonban kémei 30, sőt, 60 000 kurucról hoztak hírt, habozni kezdett azzal kapcsolatban, hogy vállalja -e az ütközetet. A döntést végül egy áruló segített neki meghozni, aki december 26-án hajnalban a hadvezér öccsét, Hannibal Heistert arról tájékoztatta, hogy Scharodi János, a Rákóczi oldalára átállt németek egyik alezredese árulásra készül, ezzel együtt pedig megadta a kurucok valós létszámát. A hírek nyomán Heister úgy döntött, vállalja a csatát, ráadásul a szerencse is mellé szegődött, ugyanis december 26-án hóvihar kezdődött, aminek következtében rendkívül előnyös pozíciót foglalhatott el a Nagyszombat melletti csatamezőn. Rákóczi a generálissal ellentétben csak a déli órákban tudta felsorakoztatni katonáit, akiknek a fő feladata az ostromló egységek védelme volt.

Egy óra körül Heister széthúzta kissé serege balszárnyát, ezt a hadmozdulatot pedig a fejedelem úgy értelmezte, hogy a generális az erőd felszabadítását készíti elő. Rákóczi a vélt veszély elhárítása érdekében rögtön parancsot adott Bercsényinek az Ebeczky-féle jobbszárny bevetésére, a váratlan lovasroham pedig kellőképpen meglepte a labancokat. Ezt látva a másik szárnyon Ocskay László huszárjai is támadásba lendültek, majd Bercsényi Miklós a nyomukban rohamra indította a Brémer, Fierville, Scharodi és Sréter vezette francia, német és magyar alakulatokból – talpasokból és hajdúkból – álló vegyes gyalogságot is, mely nagyszerűen mozogva elfoglalta Heister ágyúinak jelentős részét.

Ezen a ponton úgy tűnt, a német generális elvesztette az ütközetet, mi több, Heister az életét is egy magyar grófnak, Czobor Márknak köszönhette, ugyanis egy hajdú kis híján levágta őt a gyalogosroham során. A sikerek közepette azonban a kuruc hadvezetés – Rákóczi is – számos hibát elkövetett: mindenekelőtt nem akadt olyan vezér, aki a sikerek csúcspontján fosztogatásba kezdő katonákat rendre utasította volna, emellett pedig az is fontos volt, hogy a rohamozó hadoszlopok között hatalmas rés tátongott. Miután a labancokat kis híján megfutamító kurucok a császári poggyász prédálásába kezdtek, Heister újjászervezhette gyalogosait, akik ellentámadást indítottak a hézagokban, és megingatták a felkelők sorait.

Rákóczi állítólag látta a csapatait fenyegető veszélyt, Vay Ádám és Ottlyk György, a fejedelem legközelebbi segítői azonban lova kantáránál fogva visszatartották őt a beavatkozástól, mert féltették testi épségét. Miután pedig a dragonyosok zavart idéztek elő a kuruc sorokban, az ingatag hűségű Scharodi úgy látta, érdemes átpártolnia a túloldalra, ezért váratlanul kitűzte a fehér zászlót, és katonáival megfordulva tüzet nyitott Rákóczi harcosaira. Az árulás végleg eldöntötte az ütközet sorsát, Heister egységei vitathatatlanul felülkerekedtek, ezért a fejedelem tanácsosaira hallgatva elrendelte a visszavonulást. A császáriak a nap végére elfoglalták Nagyszombatot, a diadallal pedig Lipótvárt is felmentették, ellenben a legyőzött hadak üldözésére már nem vállalkoztak.

Bár a nagyszombati fiaskó – főleg Rákóczi keserű visszaemlékezései, valamint Thaly és Jókai leírásai nyomán – fájó emlék maradt a kuruc háborúk korából, a vereség valójában nem járt komoly következményekkel a szabadságharc menetére nézve. Először is, a veszteségek mindkét oldalon alacsonyak voltak: a labancok 600, a kurucok körülbelül 400 embert vesztettek, köztük egy tisztet, a nagyszombati Dúló Ádámot, aki hűbelebalázs módjára indult „német parókákat gyűjteni” az első ágyúszó után. A vereség következtében tehát Lipótvár a labancok kezén maradt, ezzel együtt azonban Heister nem tudta megakadályozni Rákóczi visszavonulását, Bottyán János vakmerő portyái pedig idővel védekezésre kényszerítették őt.