Rákóczi kurucainak első győzelme a tiszaújlaki révnél

Szerző: Tarján M. Tamás

„Úgy hullottak el a rongyos gárda, a meztelen hősök csapásai alatt, mint a fürjek a pusztában. Ocskay elébb szétverte őket, azután útjokat állta, hogy ne menekülhessenek. Nekiszorította a Tisza mocsarának. Egy összekeverült tömeg lett belőlük, ami egymást gázolta bele a vízbe. Kende János volt az ezredeskapitányuk. Egészen beszorultak már a mocsárba, nem is gondolhattak többé a védelemre.”
(Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig)

1703. július 14-én aratta első győzelmét a II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc sereg, miután a tiszaújlaki révnél megverte és a folyóba szorította Kende Mihály huszár alezredes lovasait. Ez az apró hadi siker komoly szerepet játszott a mozgalom kiteljesedésében, a közhiedelemmel ellentétben azonban önmagában nem volt elegendő a tiszai átkelés biztosításához; valójában a kurucokat támogató svéd és lengyel csapatok érkezéséről szóló – hamis – hírek kellettek ahhoz, hogy a folyó túlpartján várakozó nemesi felkelők szétszéledjenek.

Rákóczi és Bercsényi Miklós a spanyol örökösödési háború kedvező fejleményeit látva 1703 elején elszánta magát a felkelés megindítására, ám a szövetségesek késlekedése, valamint a megígért támogatás folyamatos zsugorodása kényelmetlen helyzetet teremtett számukra. A tavasszal Brezánba járuló kurucok valóságos ultimátumot intéztek az emigránsokhoz, a sürgetés hatására pedig Rákócziék május 12-én megjelentették híres kiáltványukat, illetőleg átadták a felkelés zászlóit Esze Tamás tarpai jobbágynak. A fejedelem majdani hű „talpasa” kilenc nappal később bontotta ki azokat szülőfalujában, majd a kurucok Várit és Beregszászt is fellázították. Az északkeleti vármegyékből hamarosan tízezrek özönlöttek Rákóczi lobogói alá, kezdetben azonban mégis úgy tűnt, hogy a felkelés az 1697-es hegyaljai megmozdulás sorsára jut, ugyanis június 7-én Károlyi Sándor szatmári főispán Dolhánál szétverte a kurucokat.

A fiaskó magát Rákóczit is elbizonytalanította, ám végül úgy döntött, megtartja ígéretét, és június 14-én megérkezett az országhatárra. A Kárpátok hegyeiben több ezer felkelő várta vezérét, a magas létszám azonban e gyülevész had esetében nem sok előnyt jelentett: a szolgálatra jelentkezők kapával-kaszával, rendes fegyverzet nélkül jöttek Rákóczi táborába, de talán még ennél súlyosabb problémát okozott, hogy a harcosok között alig akadt olyan, aki ismerte volna a hadi fegyelmet. Eme újabb nehézségek ellenére a későbbi fejedelem június 16-án átkelt a Vereckei-hágón, majd fanatikus katonáival megindult az Alföld felé.

Útközben ezrével tódultak hozzá a vidék nincstelen jobbágyai, akik abban reménykedtek, hogy Rákóczi felszabadítja majd őket, és visszaszorítja a sóra kivetett adót. Az egyre népesebb tábor látványa vélhetően a felkelés vezérét is elbizakodottá tette, ugyanis június 24-én szedett-vedett seregével megszállta Munkácsot. Ez a manőver a kezdeti sikerek ellenére rendkívül könnyelmű lépésnek bizonyult, mivel a kurucok nem tudtak szembeszállni a város felmentésére érkező német vasasokkal. Maga Rákóczi is csak a szerencsének köszönhette, hogy elmenekülhetett családja egykori uradalmából.

A munkácsi fiaskó után a kurucok ismét a Kárpátok határhegyei között, Zavadkánál találtak menedéket, ahol a következő hetekben a fejedelem megpróbálta fegyelemre nevelni seregét. Ebben sokat segített, hogy június végén Borbély Balázs és Ocskay László huszárjaival együtt Rákóczi szolgálatába szegődött, sőt, július első napjaiban Bercsényi is megérkezett lengyel, kozák és román földről toborzott katonáival. A felkelők helyzete persze így sem adott sok okot az optimizmusra, hiszen a két fővezér Brezánban még több ezres külföldi segédhadról álmodozott, ám a gróf mindössze 800 emberrel jelent meg a zavadkai táborban. A kuruc sereg létszáma júliusra körülbelül 3000 főre emelkedett, ez a haderő azonban meglehetősen kevésnek számított a Magyarországon és Erdélyben állomásozó 10 000 gyalogossal és 3000 lovassal szemben, akikhez 37 századnyi várőrség társult.

Rákócziék mindennek ellenére július 7-én ismét megindultak az Alföld felé, Munkács helyett azonban – némi kerülő árán – Huszton át nyomultak előre. A kurucok hosszú ideig háborítatlanul haladhattak, ugyanis az Udvari Haditanács a dolhai és munkácsi győzelmek után nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a mozgolódásnak, ezen az állásponton pedig Károlyi Sándor bécsi látogatása és Nigrelli kassai főkapitány levelezése sem tudott változtatni. A lázadó jobbágyoktól rettegő vármegyéknek saját maguknak kellett gondoskodni védelmükről, így Csáky István beregi főispán nemesi felkelést hirdetett, melyet a császári katonai parancsnokok is támogattak. Csáky Tiszaújlaknál gyűjtötte össze csapatait, a német reguláris haderő pedig Beregszásznál foglalt állást.

A „labancok” elhelyezkedése komoly fenyegetést jelentett a kurucokra nézve, ugyanis a hegyekből leereszkedő gyülevész had éppen a nemesi felkelők és a német vasasok között foglalt állást. A bekerítés veszélyének dacára Bercsényi Vári közelében ütött tábort a főerőkkel, míg Rákóczi Tiszaújlakra vonult, hogy a rév megszállásával lehetőséget teremtsen az átkelésre. Az utóbbi seregtest hadműveletei korántsem haladtak tökéletesen, ugyanis a felvonulás során a sáros utakon a lovasság és a gyalogság elszakadt egymástól, tehát a „talpasok” utóbb részt sem vettek az összecsapásban. Július 14-én csupán Rákóczi előhada érkezett meg a tiszaújlaki révhez, ahol Kende Mihály 50 lovasból álló utóvédje őrködött, miközben Csáky – a nemesi felkelőkkel – a folyó túlpartján foglalt állást.

Rákóczi valószínűleg nem is sejtette, miféle kelepcébe került, aligha szerezhetett tudomást arról, hogy a Munkácson és Beregszászon állomásozó németek segítségével a főispán könnyűszerrel csapdába ejthette volna egész seregét. A kuruc fővezérnek az volt az egyedüli szerencséje, hogy ellenfelei jelentősen túlbecsülték erejét, és valószínűleg azt vártak, hogy többi hadteste is megérkezzen a révhez. Ezzel magyarázható, hogy Csáky István a Kende-féle utóvédet lényegében sorsára hagyta a Tisza túlpartján Borbély és Ocskay huszárjaival szemben. A kurucok tehát a kibontakozó csatában jelentős fölényt élveztek, ám így is csak több roham árán tudtak felülkerekedni a folyó egyik kanyarulatához visszavonuló labancokon, akiket aztán a Tiszába szorítottak.

Az apró győzelem ellenére a felkelők továbbra is halálos veszélyben forogtak, Fortuna azonban váratlanul Rákóczi mellé állt. Elterjedt a hír, hogy a felkelők nyomában több tízezres lengyel–svéd sereg közeledik, mely Szatmár bevételére készül, a Várinál állomásozó csapatról érkező pontatlan jelentések pedig látszólag megerősítették ezt a feltételezést. Ennek következtében Csáky még július 14-én éjjel szélnek eresztette a nemesi felkelőket, a reguláris német katonaság pedig megkezdte a visszavonulást Munkács felé. Valójában ennek volt köszönhető, hogy Rákócziék átkelhettek a Tiszán és kijutottak az Alföldre, ahol az apró mozgalomból néhány hónapon belül országos felkelés kerekedett. A kurucok hamarosan elfoglalták Debrecent, Kállót, Nagykárolyt, majd szeptemberben Szolnokot, közben pedig a Felvidéken és Erdélyben is diadalmasan nyomultak előre.