I. Lipót a katolikus papság tizedszedési jogáról

Szerző: Tarján M. Tamás

1701. április 9-én kelt I. Lipót magyar királynak azon rendelete, melyben Magyarország minden vallású lakosát kötelezi a tized megfizetésére, és visszaállítja a katolikus klérus jogát ennek beszedésére.

A tized, vagy decima (ebből ered dézsma szavunk) már a 6. századtól létezett, szedésének joga azon a tézisen alapul, hogy minden földi termény az isteni gondviselés eredménye, így annak haszonélvezői áldozattal tartoznak az égieknek, és az őket képviselő papságnak. A Bibliában Mózes első könyve ír az Ábrahám által. Melkizedek papkirálynak adott tizedről, de az Újszövetségben is előfordul, ahol Jézus a tizedfizetés kapcsán a farizeusok anyagiasságát rója fel.

A decima megadásának kötelezettsége Magyarországon Szent István első törvénykönyvébe foglaltatott bele először, az adó a tíz püspökség vezetőjét illette meg. A tized azonban számos adminisztrációs és egyéb problémával járt (pl. tárolás, szállítás, pénzre váltás), amivel a püspöki hivatalok a pénzgazdálkodás elterjedésével már nem szívesen bajlódtak, így előszeretettel adták haszonbérbe földesuraknak, vagy ritkán jobbágyoknak is.

A reformáció sem hozott változást a tizedfizetés terén: mivel Luther is jogosnak találta az adót, a decimát a protestáns egyházak is beszedték. Az 1526-os mohácsi csata és az utána következő török hódítás ellenben változtatott a gyakorlaton: egyfelől a II. Lajos halálát is okozó ütközetben elesett a magyar főpapság jelentős hányada, másrészt az ország fennálló püspökségeinek nagy részét elfoglalták az oszmán hódítók, az ország pedig 1541-ben három részre szakadt.

A királyi Magyarországon a tizedek nagy részével a püspökségek területén székelő rendelkező katonai parancsnokok bírtak, akik elsősorban a végvárak megerősítésére, a török elleni védekezésre fordították a beszedett összeget. Erdélyben a fejedelmi kincstár már 1541 után megszerezte az erdélyi püspök birtokait, a reformált hűbéres államban a fejedelem adta bérbe a dézsmaszedés jogát híveinek. Mindkét területen jellemző volt, hogy a protestáns főurak a beszedett tized egy részét lelkészük és a vallási közösség javára fordították.

A zűrzavaros időszaknak a Szent Liga által 1684-ben indított felszabadító háború, és az 1699-es karlócai béke vetett véget, mely után a Temesi bánság kivételével egész Magyarország felszabadult. A rendkívül buzgó katolikus I. Lipót (ur. 1657-1705) egyrészt katolizálni, másrészt a Habsburg Birodalomba integrálni akarta az elfoglalt országot, amiben legfőbb segítőtársa Kollonich Lipót esztergomi érsek volt.

Az 1701-es pátens tehát arra törekedett, hogy a centralizálás fő eszközének tekintett katolikus egyházat minél nagyobb anyagi és politikai befolyással lássa el. I. Lipót, korábbi ígéretei ellenére gúzsba kötötte a protestáns egyházakat, híveik adója szintén a katolikus püspököket illette, a felszabadulás után egészen II. József 1781-es türelmi rendeletéig folytatódott az ellenreformáció erőszakos térítési politikája, igaz, az előző századhoz képest enyhébb formában.

Mivel Erdélyre a Diploma Leopoldinum (1690) értelmében más vallási szabályozások vonatkoztak, és külön kormányzott terület volt, a fejedelemségre a tizedről szóló rendelet nem vonatkozott. A legrégebbi magyar adóhoz való jogról 1848-ban mondott le a papság, eltörlését 1853-ban hajtotta végre a Bach-féle neoabszolutista rendszer.