A narvai csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Seremetyev lovasezredei a folyónak szorulva, Weide paliszádjai és az erdõ közt álltak. Arcukba hóforgatag csapott, a hátuk mögött a Narva bömbölt. Az erdõ félelmetesen zúgott. Ott álltak nem értve, nem látva semmit sem. Jobbról, a messzeségbõl egyre sűrűbben dörögtek az ágyúk… Egészen közel, a sáncokon puskatűz, kiáltozás kezdõdött, olyan halálordítás, hogy a bojárgyerekek haja az égnek meredt a süveg alatt.”
(Részlet Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj I. Péter című regényéből)

1700. november 20-án vívták XII. Károly svéd király (ur. 1697-1718) és Nagy Péter cár (ur. 1682-1725) seregei a narvai csatát, melyben a többszörös létszámfölényben harcoló oroszok alulmaradtak a skandináv uralkodó erőivel szemben. Az ütközet, melyet egy váratlan és vakmerő roham döntött el, elsöprő győzelmet hozott Svédország számára, ennek nyomán azonban az északi háború későbbi küzdelmeiben a fiatal Károly király végzetesen alábecsülte legnagyobb ellenfelét, Oroszországot.

A modernizációs törekvéseiről nevezetes Nagy Péter fiatalkori nyugati tanulmányútjai révén nem csak arról győződött meg, hogy az Orosz Birodalom gazdasági, politikai és társadalmi téren is komoly reformokra szorul, de széles látókörű politikusként azzal is számolt, hogy az „Európára nyíló ablak” megteremtése milyen külpolitikai következményekkel jár majd. A cár belátta, hogy a kelet-európai államok egységesen ellenszenves magatartása ellenére az orosz terjeszkedés fő kerékkötője a balti-tengeri kijáratot elzáró Svédország, ahol XI. Károly (ur. 1660-1697) 1697-ben bekövetkező halála után egy szinte még gyermek uralkodó – a 15 éves XII. Károly – került trónra. A helyzetből eredő esetleges előnyök miatt – is – Nagy Péter a század utolsó éveiben arra törekedett, hogy Dánia és a Szászországgal perszonálunióban álló Lengyel–Litván Unió bevonásával egy katonai tömböt hozzon létre Svédország megtörésére.

A cár erőfeszítéseit végül siker koronázta, ugyanis 1699 során IV. Frigyes dán uralkodó (ur. 1699-Június) és II. (Erős) Ágost szász választó és lengyel király (ur. 1694-1733) is szövetségre lépett vele, a következő évben pedig a három állam összehangolt támadást indított a svéd birtokok ellen. Frigyes – aki dán királyként Norvégiát is birtokolta – Tönning erődjét, Erős Ágost Riga városát, Nagy Péter pedig a mai Észtország területén található Narvát vette ostrom alá, vagyis a mindössze 18 esztendős svéd uralkodónak egyszerre három helyen kellett helytállnia. Európa monarchiái – és maguk a szövetségesek is – arra számítottak, hogy a skandinávokat rövid úton összeroppantja majd a váratlan hármas támadás, ám a fiatal XII. Károly – mondhatni kamaszos hévvel – belevetette magát a háborúba.

1700 nyarán a svédek váratlanul áttörték az Öresundon felállított dán tengeri blokádot, és egy szempillantás alatt szinte az egész királyságot megszállták, aminek eredményeként Tönning felszabadult az ostrom alól, IV. Frigyes pedig Travendalban már 1700 augusztusában békekötésre kényszerült. Károly tehát egyik ellenfelét kikapcsolta a konfliktusból, a villámgyors győzelem után pedig a Baltikum másik végében termett, hogy felszabadítsa az Ingermanland – a Finn-öböl keleti partvidéke – megtartása szempontjából kulcsfontosságú Narva erődítményét, melyet 2500 fős helyőrség védett a Nagy Péter és Charles Eugéne de Croy tábornok vezette 35 000 orosz katona ellenében. Mire XII. Károly seregei Ingermanland tartományba érkeztek, a naptárak már novembert írtak, mely hónap ezen a szélességen már ugyancsak a télhez tartozott. A svédek november 19-ére, állandó hóviharban menetelve érték el az oroszok által ostromolt erősséget, a Narva mellett tartott haditanácson pedig a király és jó barátja, Rehnskiöld tábornok arról döntöttek, hogy másnap megütköznek a legalább négyszeres túlerőben lévő ellenséges sereggel.

November 20-án az előző napi ítéletidő még inkább fokozódott, az oroszok pedig olyannyira nem számítottak a létszámban és felszerelésben egyaránt gyengébb svédek támadására, hogy az ütközet előtt Nagy Péter elhagyta csapatait, de Croy tábornok pedig éppen az ebédet fogyasztotta vezérkarával, amikor az ellenség harci kürtjei megszólaltak. XII. Károly ugyanis a szörnyű hóvihar ellenére már a reggel során csatasorba rendezte 8000 katonáját, miután pedig azt tapasztalta, hogy a havat kavargató szél megfordult, és egyenesen az oroszok arcába vágott, kiadta a parancsot a rohamra. Ahogy Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj I. Péter című történelmi regényében is olvashatjuk, az időjárás olyannyira szörnyű volt, hogy a támadó svéd hadoszlopok szinte egymást sem látták a hófüggöny mögött, de ugyanígy volt ez az oroszok esetében is, akik gyakorlatilag az utolsó utáni pillanatban döbbentek rá, hogy lerohanták őket.

A meglepetés ereje aztán hatványozottan meghaladta de Croy erőinek létszámbeli fölényét, ebből eredően pedig az orosz hadtestek hamarosan hátrálni kezdtek, majd megkezdték a visszavonulást a Narva folyón átívelő hídon. Mindazonáltal a cári seregek igencsak szerencsétlen napot fogtak ki, ugyanis a gyenge pontonhíd hamarosan összeomlott a fejvesztve menekülő katonák súlya alatt, a katasztrófa pedig egyfelől rengeteg halálos áldozatot követelt, másrészt pedig megpecsételte a folyó nyugati partján ragadt 20 000 ember sorsát, akik így XII. Károly és a kirontó várőrség fogságába estek.

A narvai vereségről tehát túlzás nélkül állíthatjuk, hogy megsemmisítő erejű volt, a csatától szerencsésen távol maradó Nagy Péter serege ugyanis 10 000 embert veszített halottakban és sebesültekben, ezenfelül pedig a svédek kétszer ennyi hadifoglyot is ejtettek, vagyis az Orosz Birodalom legjelentősebb hadereje megszűnt létezni. Ezzel ellentétben XII. Károly seregéből mindössze hétszázan estek el, tehát a svéd király a narvai diadallal hatalmas lehetőséget nyert arra, hogy – kelet felé továbbvonulva – végső csapást mérjen a teljesen védtelenül maradt cári birodalomra. Károly ugyanakkor a zseniális hadműveletek után hatalmas hibát vétett: mivel úgy vélte, hogy a megnyert csatával már megadta a döntő csapást Oroszországnak, – a tisztek kivételével – szélnek eresztette hadifoglyait, és hamarosan dél felé fordult, hogy – az 1702-es kliszówi csatában – egyetlen megmaradt ellenfelét, II. (Erős) Ágostot is legyűrje. Mint utólag kiderült, a narvai győztes rosszul ítélte meg az erőviszonyokat, Nagy Péter ugyanis a következő években – ebből a vereségből is sok tapasztalatot merítve – alapjaiban megreformálta az orosz hadszervezetet, majd – a nagy északi háború során – 1704-ben éppen Narvánál, 1709-ben pedig Poltavánál is komoly győzelmet aratott a svédeken, akiknek uralkodója ekkorra bizonyára belátta, hogy 1700 novemberében csúnyán lebecsülte akkor fatális vereséget szenvedő riválisát.