Kirobban a hegyaljai felkelés

Szerző: Tarján M. Tamás

„…Az élő és mindenható Istenre kérünk és intünk mindenkit, valakik hazájokat és nemesi szabadságukat keresik és nyomorúság aluli felszabadulásokat kívánják, hogy ez levelünket vévén, elviselhetetlen iga alól való szabadulásokért mindjárt minden haladék nélkül fegyvert fogjanak és régen kívánt szabadságuk helyreállításában Isten neve segítségül való hívatásával velünk együtt szívesen munkálkodjanak.”
(Részlet a bujdosó kapitányok kiáltványából)

1697. július 1-jén robbant ki a tokaj-hegyaljai felkelés, miután a Sátoraljaújhelyen tartott vásár idején az elégedetlenkedő tömeg összecsapott az ott állomásozó német katonasággal. A küzdelemben a dühödt városiak a kapitánnyal együtt mind egy szálig levágták a császáriakat, a későbbiekben pedig Tokajt és Sárospatakot is megszállták, ám a Habsburg főerők egy hónap alatt leverték a lázadást.

Az 1697. évi hegyaljai felkelés kitörését számos tényezőre vezethetjük vissza, melyek alapján kijelenthetjük, hogy a konfliktus már nagyon régóta érlelődött ebben a térségben. Először is, a Tokajnál kezdődő és északkelet felé húzódó hegyes-erdős terület ekkor már több évtizede menedéket biztosított a kettős adóztatás, vagy az erőszakos ellenreformáció elől menekülők számára; az úgynevezett „bujdosók” az 1670-80-as évek során jelentős katonai tényezővé váltak, akiket Apafi Mihály erdélyi fejedelem (ur. 1661-1690) is igyekezett felhasználni céljaihoz, ám végül alulmaradt Thököly Imrével szemben. A „kuruc királyt” később sokan vádolták azzal, hogy Magyarország négy részre szakításával, a tiszavirág életű felső-magyarországi fejedelemség kikiáltásával eltékozolta a rendelkezésére álló haderőt, ám az is vitathatatlan tény, hogy küzdelmei során Thököly komoly népszerűségre tett szert a térségben élő végvári vitézek, polgárok és jobbágyok körében.

Nem véletlen, hogy a hegyaljai felkelés vezérei – köztük Tokaji Ferenc hadnagy és Szalontai György bíró – 1697-ben „Thököly Imre kapitányaiként” hívták fegyverbe az elégedetlenkedőket. Tizenöt év alatt a kalandor fejedelemből romantikus hőst faragtak, a fegyveres ellenállásra pedig napról napra több indok akadt: a Szent Liga sikeres felszabadító háborújának eredményeként a hadszíntér az Al-Duna vidékére tevődött át, ez pedig – a reguláris császári haderő bevetésével együtt – azt eredményezte, hogy az egykori végvári vitézekre már nem volt szükség. Ezekre a férfiakra lesüllyedés és jobbágysors várt, miközben az adók növekedése, az elszállásolt katonaság rengeteg visszaélése és az I. Lipót (ur. 1657-1705) által szorgalmazott erőszakos ellenreformáció mind nagyobb tömeget késztetett arra, hogy a társadalom keretein kívül keressen boldogulást.

A fokozódó feszültség 1697-ben érte el tetőpontját: májusban a Hernád partján fekvő Vizsolyban az elégedetlen lakosság már összetűzésbe került az ott állomásozó Deák-huszárezreddel, a következő hetekben pedig mind többen csatlakoztak a Thököly nevében toborzó Tokaji Ferenc és Szalontai György bujdosó seregéhez. A szervezkedésben rajtuk kívül Kis Albert, Kabai Márton lelkész, Pataki Gergely, Bajusz Gáspár és Esze Tamás is jelentős szerepet vállalt, igaz, Rákóczi későbbi híres „talpasa” idejekorán Károlyi Sándor szatmári főispán fogságába került. Ilyen előzmények után tartották meg július 1-jén a sátoraljaújhelyi vásárt, ahol az évek óta gyülemlő feszültség egy tömegverekedésben, majd a városban állomásozó kisszámú német katonaság legyilkolásában tört a felszínre.

A konfliktus állítólag abból eredt, hogy a sárospataki kapitány megpróbálta megvámoltatni a vásározókat, a császáriak lemészárlása után azonban a felkelés futótűzként terjedt végig a Hegyalján. A jobbágyokból, egykori végvári katonákból és városi polgárokból álló had még július 1-jén éjszaka elfoglalta Sárospatakot, majd Nagykállót és a stratégiai szempontból kulcsfontosságú Tokaj várát is megszállta. A felkelők állítólag az ifjú II. Rákóczi Ferencet akarták a mozgalom élére állítani, a későbbi fejedelem azonban elmenekült a Szerencs felé vonuló bujdosók elől és Bécsbe sietett, hogy tisztázhassa magát. Tokajiék eközben kiáltványt adtak ki, melyben felszabadító háborút hirdettek a Habsburgok ellen. 

A hegyaljai felkelés kellemetlen helyzetbe hozta a bécsi udvart, hiszen az esetlegesen szétterjedő mozgalom komoly veszélyt jelenthetett az utánpótlási vonalakra, a helyzetet pedig tovább súlyosbította, hogy II. Musztafa szultán (ur. 1695-1703) éppen erre a területre szándékozott vonulni seregével. Ezzel magyarázható, hogy az uralkodó Pálffy János és Koháry István hajdúi mellett Vaudemont herceg Mohács felé vonuló lovas hadosztályát, sőt, a dánok és a brandenburgiak segédcsapatait is a Hegyalja felé irányította. A császári erők július 16-án ostrom alá vették a felkelők legjelentősebb erősségét, Tokajt, melyet három nap alatt sikerült is kézre keríteniük, ám a bujdosó vezérek többsége innen még el tudott menekülni Sárospatakra.

Másnap aztán ebbe a városba is bevonultak Vaudemont katonái, itt pedig már több kapitányt – köztük Kabait és Tokajit – is foglyul ejtettek; ezeket a herceg előbb szörnyű kínhalállal fenyegette meg, ám a lázadók végül külországi börtönökbe kerültek, és később ott is fejezték be életüket. A bujdosók egy része – Kis Albert, Szalontay János és Bajusz Gáspár vezetésével – a környező hegyekbe vonult vissza, ám helyzetük a vármegyék katonaságának fokozódó nyomása és a közeledő tél miatt egyre reménytelenebbé vált. A legkitartóbbak végül Szalontay vezetésével 1697–98 terén Moldvába szöktek, és utóbb Thököly Imréhez csatlakoztak.

A hegyaljai felkelést tehát a császári katonaság gyors fellépése nyomán heteken belül sikerült elfojtani, az északkeleti országrészben uralkodó zűrzavar azonban így is nehéz pillanatokat okozott a Haditanács számára. A Tisza vidékén fellángoló harcok egészen augusztus végéig elhúzódtak, a hátországban mozgolódó bujdosók pedig többek között Rabutin erdélyi parancsnokot is tétlenségre kényszerítették, akinek a bécsi stratégák eredetileg jelentős szerepet szántak az 1697. évi hadműveletekben. Ezzel magyarázható, hogy augusztusban Lipót már szörnyű kínhalállal fenyegette meg a felkelőket, hiszen a hegyaljai mozgalom a Szent Liga addigi sikereit is nagymértékben veszélyeztette.

Savoyai Jenő herceg végül a zentai diadallal nem csak II. Musztafa vállalkozásának sorsát, de az 1683 óta dúló háború végkimenetelét is eldöntötte, a győzelem viszont „megkímélte” Lipótot attól, hogy le kelljen vonnia a felkelés tanulságait. Az uralkodó folytatta erőszakos központosító politikáját, ami azt eredményezte, hogy néhány évvel később, II. Rákóczi Ferenc vezetésével már egy sokkal szélesebb társadalmi alapokon nyugvó szabadságharc kezdődött.