A szalánkeméni csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Die scherffste und blutigste Schlacht, welche in diesem seculo vorbeigangen – Az évszázad legkeményebb és legvéresebb ütközete.”
(Bádeni Lajos őrgróf a szalánkeméni csatáról)

1691. augusztus 19-én vívták a Lajos bádeni őrgróf vezette császári hadak és Köprülü Musztafa oszmán nagyvezír seregei a szalánkeméni csatát, mely a keresztény fél győzelmével zárult, és véget vetett az előző évben indított sikeres török offenzívának.

Három esztendővel azután, hogy a törökellenes Szent Liga seregei 1686-ban visszafoglalták Budát, a Habsburg szolgálatban harcoló hadvezérek már a szerbiai Nis, a koszovói Pristina és a bulgáriai Vidin városáig törtek előre a Balkánon. Úgy tűnt, az Oszmán Birodalom végnapjait éli: I. Lipót (ur. 1657-1705) tanácsadói már Konstantinápoly felszabadításának lehetőségeit mérlegelték, valamint a keleti és nyugati császárság újraegyesítéséről álmodoztak, ám 1690 első hónapjaiban a küzdelem új fordulatot vett.

A változás Lipót legnagyobb riválisának, XIV. Lajos francia királynak (ur. 1643-1715) a közbeavatkozása nyomán következett be, aki féltékenyen figyelte a császári dinasztia kelet-európai térhódítását, és a Habsburg Birodalom erejének megosztása érdekében – a kicsiny Pfalzi Választófejedelemség örökösödési vitáját kihasználva – 1688-ban háborút robbantott ki nyugaton. I. Lipót a Napkirály ellenében tekintélyes haderőt csoportosított át a Rajna vonalához, a kétfrontos harc azonban utóbb megpecsételte balkáni foglalásainak sorsát. Köprülü Musztafa nagyvezír 1690 nyarára visszaszerezte a Száva és Duna vonalától délre fekvő tartományokat, szeptemberben pedig Belgrád tornyára is kitűzte a lófarkas zászlót, miután Bádeni Lajos őrgróf és a császári fősereg az Erdélybe betörő Thököly Imre kiűzésére fordította figyelmét.

Az 1690-es év hadi eseményeinek következtében tehát a Konstantinápoly elfoglalásáról szőtt álmok egy csapásra szertefoszlottak, hiszen a kudarcok miatt a már biztosítottnak hitt magyarországi területek is komoly veszélybe kerültek. Köprülü Musztafa 1691 tavaszán 50 000 fős sereggel tört be a Szerémségbe, ám II. Szulejmán (ur. 1687-1691) váratlan halála miatt hamarosan arra kényszerült, hogy – az új szultán, II. Ahmed (ur. 1691-1695) hatalmának megszilárdulásáig – visszahúzódjon a Száván túlra. A nagyvezír arra számított, hogy Bádeni Lajos kihasználja a kínálkozó alkalmat, és támadást indít ellene, ezért a jól védhető Zimony közelében foglalt állást, ám augusztus elején megunta a várakozást, és ismét észak felé vonult.

A mintegy 45 000 főt számláló keresztény had és a török sereg augusztus 17-én, a Duna partján álló Szalánkemén közelében került szembe egymással. Köprülü Musztafa a szolgálatában álló francia tisztek és Thököly Imre tanácsára az éj leple alatt egy merész manőverrel nyugati irányból megkerülte Bádeni Lajos hadait, és úgy sorakoztatta fel egységeit, hogy elzárja a Pétervárad erődjébe vezető utat a keresztények elől. A császári hadvezér augusztus 18-án meglepetéssel konstatálta az éjszaka során végbement változásokat, ráadásul újabb csapást jelentett számára, hogy a Péterváradról megindított keresztény élelmiszer-utánpótlás is Köprülü Musztafa kezére jutott. E taktikai vereségek következtében Bádeni Lajos arra kényszerült, hogy másnap csatát vállaljon a törökök ellen.

Az őrgróf előzőleg azt tervezte, hogy az összecsapás kezdetén a balszárnyon elhelyezkedő lovasságot küldi rohamra, augusztus 19-én délután azonban végül de Souches táborszernagy jobbszárnya támadott először a szalánkeméni csatamezőn. De Souches a török sáncok ágyúztatását követően gyalogosai élén vakmerően a janicsárok közé rontott, ám hamarosan halálos sebet kapott, így a roham kifulladt és az oszmánok ellentámadásba lendültek. Bádeni Lajos a Holstein-hadosztály harcba küldésével ideig-óráig megakasztotta az ellenség előrenyomulását, hamarosan azonban ezek az egységek is szétforgácsolódtak, sőt, Ibrahim pasa betörése nyomán már a centrum helyzete is válságossá vált. Ezzel egy időben Köprülü Musztafa dunai flottillája elvágta a császári hajóhadat a szárazföldi csapatoktól, vagyis a keresztények összes utánpótlási vonalukat elveszítették. Már-már úgy tűnt, hogy a csata a nagyvezír győzelmével ér véget, amikor Bádeni Lajos – eredeti terveinek megfelelően – harcba küldte a balszárnyon összpontosított császári lovasságot.

A túlnyomórészt magyar huszárokból és szerb könnyűlovasokból álló hadtest szélsebes mozgásának köszönhetően váratlanul a török szpáhik hátába került, és rajtaütésével egy pillanat alatt megfordította az ütközetet. A váratlan támadás összezavarta és megfutamította a nagyvezír lovasságát, amely a keresztény gyalogság megújuló rohamát feltartóztató janicsárokon keresztülgázolva hagyta el a csatamezőt. Köprülü Musztafa győzelmi esélyei szertefoszlottak, a török sereg fővezére azonban nem volt hajlandó visszavonulni a sáncokból, hanem – katonái nagy részéhez hasonlóan – a hősi halált választotta. Bádeni Lajos egységei csak a sötétség beállta után, szörnyű véráldozat árán tudták felmorzsolni a vitézül harcoló janicsárokat, így a győztes stratéga később joggal nevezte a szalánkeméni csatát az évszázad legvéresebb összecsapásának. Keresztény oldalon körülbelül hétezren, míg Köprülü Musztafa seregéből több mint húszezren vesztették életüket az ütközetben, melynek végén a nagyvezír táborának teljes hadi felszerelése és pénztára is Bádeni Lajos kezére jutott.

A szalánkeméni csatával vége szakadt Köprülü Musztafa diadalmas hadjáratának, tehát Bádeni Lajos sikerének köszönhetően az oszmán fenyegetés is elhárult Magyarország határairól. A győztes hadvezér ezúttal ugyan nem tett kísérletet Belgrád visszafoglalására, ám a nagyvezír legyőzésével jelentős szerepet játszott abban, hogy 1691 őszén a körbezárt Várad török őrsége megnyitotta a kapukat. A szalánkeméni ütközet után egyébként Lipót sem törekedett már arra, hogy újabb csapást mérjen az oszmánokra a Balkánon: birodalma erejének java részét a pfalzi örökösödési háborúra fordította, a Portával pedig tárgyalásokat kezdett a békéről, amit a felek végül csak 1699-ben, Karlócán kötöttek meg.