Győzelem a második mohácsi csatában

Szerző: Tarján M. Tamás

1687. augusztus 12-én vívták a Lotharingiai Károly herceg, II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem és Savoyai Jenő vezette Habsburg erők és Szári Szulejmán nagyvezír oszmán hadai a nagyharsányi ütközetet, ahol a Szent Liga csapatai döntő győzelmet arattak. A „második mohácsi csatának” is nevezett összecsapás mintegy keretbe foglalta a magyarországi török háborúkat, hiszen – 1526 után – ezúttal a keresztények diadalmaskodtak.

Miután Kara Musztafa nagyvezír kudarcot vallott Bécs alatt – Sobieski János lengyel király (ur. 1674-1696) és Lotharingiai Károly súlyos vereséget mértek rá a kahlenbergi csatában –, a császárvárost védő hadvezérek, a korábbi alkalmaktól eltérően, betörtek Magyarországra, és még abban az esztendőben visszafoglalták Párkányt. Mivel IV. Mehmed (ur. 1648-1687) birodalma szemlátomást meggyengült, a szomszédos nagyhatalmak úgy érezték, kiváló alkalom kínálkozik a törökök visszaszorítására; XI. Ince pápa védnöksége alatt létrejött a Szent Liga, melynek tagjai – a Habsburg Birodalom, Lengyelország és Velence, majd Oroszország számos fronton támadtak a roskadozó szultánságra. I. Lipót császár-király (ur. 1657-1705) célja az 1527 óta Habsburg kézen lévő magyar Szent Korona országainak felszabadítása volt, és törekvését siker koronázta, ugyanis számos kisebb vár után – 1686-ban – Buda is keresztény uralom alá került.

Bár az oszmánok még ebben az évben megpróbáltak békét kérni Bécstől, a császárvárosban elutasításra találtak, fegyvernyugvás helyett, a Haditanács a következő évre újabb hadjáratot hirdetett. 1687 tavaszán Lotharingiai Károly az eszéki Dráva-híd felé nyomult előre, miközben Miksa Emánuel átvágott az Alföldön, Szolnoktól a Tisza torkolatáig vonult, majd később a Dunánál egyesült a főerőkkel. A császáriak körülbelül 50 000 fős sereggel rendelkeztek, míg a Dráva túloldalán, Eszék mellett táborozó Szulejmán nagyvezír 60 000 katonával – szpáhikkal, janicsárokkal és segédhadakkal – készült az összecsapásra.

Miután a Dráva fahídja több mint nyolc kilométeren keresztül vezetett át a mocsáron, a keresztény erők nem mertek megkockáztatni egy támadást, viszont a lehetőséget sem akarták elszalasztani. Lotharingiai Károly – Savoyai Jenő tanácsára – úgy döntött, visszavonulást színlel, hogy átcsalja Szulejmán erőit a Dráva túlpartjára. A terv sikeres volt, ugyanis miután a nagyvezír látta, hogy a császári seregek megindulnak Siklós irányában, úgy döntött, meglepi őket, ezért sietve átkelt a folyón. Az elbizakodott hadvezér egy 8000 fős szpáhisereggel rögtön meg is támadta a Miksa Emánuel vezette császári balszárnyat, mely ekkor az 1526-os mohácsi csata színhelyétől nem messze foglalt állást.

Bár Szulejmán gyors áttörésre számított, a bajor választófejedelem könnyedén visszaverte a támadást, és a Lotharingiai Károly vezette sereg rövid idő alatt hadrendbe állt a Szársomlyó-hegy lejtőjén. Időközben a nagyvezír – ezúttal a janicsárokat küldve harcba – ismét megpróbálta áttörni a balszárnyat, de másodszor is kudarcot vallott, hamarosan pedig már a császáriak rohamára kellett koncentrálnia.

Rabutin tábornok és Savoyai Jenő gyalogos hadteste még készületlenül találta a szerveződő törököket, zavart támasztott a soraikban, és könnyűszerrel beszorította őket a Karasica patak mocsaraiba. A török gyalogság a váratlan roham után szinte azonnal futásnak eredt, a szpáhik pedig tehetetlenek voltak, mert az ingoványos talajon nem harcolhattak lóháton, gyalogosan pedig nem volt idejük rendbe szerveződni. Szulejmán seregei a létszámfölény ellenére a futásban kerestek menekvést, ám sokan örökre elvesztek a Karasica mocsaraiban és a Dráva örvényei között. Míg Lotharingiai Károly serege legfeljebb 600 katonát vesztett, addig Szulejmán veszteségeit több tízezres nagyságrendben lehetett csak mérni.

A kudarc nem csak az áldozatok száma miatt volt megalázó a törökök számára, hanem azért is, mert a keresztény diadal kivívásához nem volt szükség a császári sereg egészére. Miután a török támadás után Lotharingiai Károly erői csak ad hoc módon álltak fel, a jobbszárnyat egy sűrű erdőség végig elválasztotta a harcmezőtől, ezért nem is tudott beavatkozni a küzdelembe. A csatát lényegében a Savoyai Jenő vezette balszárny egyedül vívta meg, így aztán a nagyharsányi fiaskó – mint a „második mohácsi csata” – méltó párja lett az elsőnek, csak ezúttal a török fél szenvedett katasztrofális vereséget.

A Habsburg hadvezérek a győzelmet ugyanakkor nem tudták kellőképpen kiaknázni, mivel – az eltérő haditervekből eredő viták következtében – elmulasztották az alkalmat Belgrád elfoglalására; a Szulejmán pasa felett aratott győzelem után azonban így is sikerült felszabadítani Szlavónia jelentős részét és Eger várát. IV. Mehmed birodalma eközben kis híján összeomlott a nagyharsányi szégyen miatt: a szultán seregei fellázadtak Belgrádban, és hamarosan letaszították trónjáról az uralkodót. A II. Szulejmán (ur. 1687-1691) hatalomra jutását eredményező káoszban a nagyvezír is halálát lelte, és bár úgy tűnt, a Török Birodalom végnapjait éli, az 1699-ig húzódó háború során bebizonyosodott, hogy ezek a találgatások bizony elhamarkodottak voltak.