Kitör az Etna tűzhányó

Szerző: Tarján M. Tamás

"Szívesen leugranék az Etnáról a köz érdekében
- de gyűlölöm az émelyítő népszerűséget."
(John Keats angol költő)

1669. március 8-án kezdődött a szicíliai Etna tűzhányó egyik legnagyobb kitörése, mely a következő hetekben becslések szerint összesen 20 000 áldozatot követelt.

Bár a Herculaneumot és Pompei városát egykor elpusztító Vezúv hírnév tekintetében messze felülmúlja a Szicília szigetén található vulkánt, az emberi történelem évezredei során az Etna jóval nagyobb rombolást vitt végbe. Míg a Nápoly közelében fekvő tűzhányó 79-es kitörése előtt évszázadokig csendben állt - és éppen ezzel okozta a közelében megtelepedő emberek végzetét -, az Etna meglehetősen gyakran lövellt ki magából lávát, és jelenleg, a 2010-es évek elején is aktív korszakát éli.

Gyakori kitörései miatt már a Szicília szigetén gyarmatvárosokat alapító ókori görögök is különös tisztelettel kezelték a vulkánt: úgy tartották, az Etnában maga Héphaisztosz, a sánta kovácsisten gerjeszti a tüzet, aki a római korban Vulcanusszá alakult át, de még a 11. században sem felejtődött teljesen, a francia partokról érkező normannok ugyanis az Artúr-mondakört kapcsolták össze a több mint 3300 méter magas füstölgő hegyorommal.

A Vezúv környékén lakókkal ellentétben tehát az Etna tövében élők nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a felettük magasodó hegykúp milyen veszélyeket rejt, hiszen a térségben a vulkáni tevékenység mellett gyakran pusztító földrengések is dúltak. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott volt, hogy a kitörések után lefolyó magmás kőzeteken elsőrangú, tápanyagokban páratlanul gazdag talaj keletkezett, mely a veszély ellenére is az Etna közelébe csábította a szicíliaiakat.

Az 1669. évi vulkánkitörés tragédiáját tehát nem magyarázhatjuk azzal, hogy a környékbeliek nem voltak felkészülve az esetleges természeti katasztrófára, hiszen az elmúlt száz év is bővelkedett hasonló eseményekben: a 17. század során jószerével nem volt olyan oldala a hegynek, ahol a csúcs- vagy oldalkráterek ne ontottak volna lávát magukból. Több település mellett számos szőlőhegy is áldozatul esett a tűzárnak, 1614-24 között pedig több mint 1 köbkilométer magma került a felszínre. Ilyen előzmények után érkezett el 1669. március 8-a, amikor az Etna morajlással és gázkibocsátással "adott hírt" a közelgő újabb kitörésről, a környező települések lakói azonban nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a vulkán aktivizálódásának. Óvatlanságuk súlyos árat követelt, ugyanis három nappal később, március 11-én a hegyoldal váratlanul meghasadt és hatalmas mennyiségű mérges gáz szabadult a hegyoldalon található falvakra, ahol rövid időn belül 3000 emberrel végzett.

Paradox módon az Etnához legközelebb fekvő város, Catania lakóit ez a tragédia sem sarkallta menekülésre, épp ellenkezőleg: Diego de Pappalardo, a település vezetője 50 ember segítségével megkísérelte elterelni a városfalak felé terjeszkedő lávafolyamot, ám miután belátta, hogy azzal egy másik falut pusztítana el, letett tervéről. A tengerparti város lakói azonban még ezután sem távoztak, ugyanis abban bíztak, hogy a falak megállítják majd a lassan - öt hét alatt - megérkező tűzfolyót. A cataniaiak rosszul számoltak, ugyanis három nap után az ókori alapokon nyugvó védművek megadták magukat, és a túlságosan lassan hűlő magma betört a város utcáira. A jelentések szerint a tűzár több mint 15 000 ember életét oltotta ki, és szinte teljesen lerombolta Catania városát.

A teljesség kedvéért ugyanakkor el kell mondanunk, hogy sokan kételkednek abban, hogy az 1669. évi tragédia - mely az Etna feljegyzett kitörései közül a legsúlyosabb volt - valóban ilyen sok halálos áldozatot követelt. Ezek a tudósok úgy vélik, a későbbi források a szenzáció érdekében számoltak be több tízezer halottról, és az 1669. évi kitörés történetét összemosták egy korábbi földrengéssel, mely valóban rengeteg ember életét oltotta ki; a kétkedők főként arra várnak választ, hogy a hosszú hetek alatt Cataniáig jutó lávafolyam miként végezhetett ekkora pusztítást. Erre természetesen mi sem tudunk felelni, annyi azonban bizonyos, hogy 1669 tavaszán az Etna kürtőjéből kitóduló tűzfolyam egészen a Tirrén-tenger partjáig hatolt, és azóta is több alkalommal fenyegette a vulkán oldalába telepedő vakmerő szicíliaiakat.