A nagy londoni tűzvész kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

„Hatalmas szél volt, és behozta azt [a tüzet] a városba; és a hosszú szárazság után minden éghetőnek bizonyult, még a templomok építőköve is...”
(Részlet Samuel Pepys naplójából)

1666. szeptember 2-án, a hajnali órákban kezdődött a nagy londoni tűzvész, miután egy királyi pék, Thomas Farrinor gondatlanul égni hagyta a kemencéjében maradt parazsat. A figyelmetlenség és a szerencsétlen körülmények következtében négy napon belül leégett London városának négyötöde, és ezzel örökre megváltozott a Temze-parti metropolis arculata.

A félmilliós lélekszámú London az 1660-as években kettős arculatot mutatott, ugyanis a népesedés üteme már a modern városiasodás irányába vitte, épületeit tekintve azonban javarészt még a középkorban élt. Az angol főváros házainak jelentős része ekkor még a római korban emelt falon belül helyezkedett el, tölgyfából épült, a londoniak pedig – az eső és a hideg ellen – az ugyancsak gyúlékony kátrányt alkalmazták szigetelőanyagnak. Mindamellett a lakóépületek túlságosan közel épültek egymáshoz, az utcák szűkösek és nehezen járhatóak voltak, ami a tűzvédelem szempontjából kifejezetten előnytelennek bizonyult.

A tűzveszélyhez egyébként a népesség felduzzadása is hozzájárult, a városba áramló szegényebb népesség ugyanis semmibe vette azokat a rendeleteket – például a zsúpfedél használatának tiltását –, melyeket a korábbi szerencsétlenségek miatt hoztak. London középkorias viszonyait az is jól jelzi, hogy az 1666-os tűzvész előtti esztendőben szörnyű pestisjárvány tört ki, amit gyakorlatilag csak a város elpusztulása szüntetett meg teljesen.

A tűz szeptember 2-a első óráiban keletkezett, miután előző este egy, a Pudding Lane-en élő királyi pék, Thomas Farrinor a kemencében hagyta a kenyérsütés után megmaradt parazsat. Gondatlansága végül nagyon komoly következményekkel járt, ugyanis hajnalban a szikrák meggyújtották a kemence közelében lévő tűzifát, majd hamarosan az egész épület lángra kapott, az erős keleti szél pedig a folyópart közelében húzódó Thames Lane irányába sodorta a lángokat.

A tűzfészek közelében feküdtek a kikötő raktárépületei, ahol – a város szerencsétlenségére – rengeteg gyúlékony holmit őriztek: spirituszt, szenet, lámpaolajat, gyertyákat, melyek hatalmas robbanásokat okoztak, a szerteszálló parázs pedig több száz másik épületet is felgyújtott. Mivel az 1666. év nyara szokatlanul forró és száraz volt, a repdeső szikrák pillanatok alatt lángba borították a túl szorosan épült házakat, és néhány óra alatt tűzviharba borították London városát. A szűk utcákon az oltás amúgy is igen nehéznek bizonyult, de a fejleményeket látva a lakosság inkább a Temzében és a város szélén fekvő dombokon keresett menedéket.

A város polgármestere, Sir Thomas Bloodworth és a parancsnoksága alatt álló karhatalom lényegében tehetetlenül kellett végignézze a város pusztulását; négy nap alatt leégett az épületek négyötöde, hamuvá vált a Westminster-apátság, és megsemmisült 90 templom. A lángok egy ideig még az uralkodó székhelyét, a Whitehallt is pusztulással fenyegették. A tűztől egyedül az elit negyednek számító Westminster és a városfalon kívül felépített nyomortanya menekült meg. Szeptember 6-án aztán, miután a keleti szél végre elcsendesedett – és az épületek nagy része elporladt –, a katonaságnak sikerült körülzárnia a lángokat, és hamarosan eloltották a várost elemésztő tüzet.

A nagy londoni tűzvészről általában úgy emlékeznek meg, hogy az a katasztrófa nagyságához képest – szerencsére – szokatlanul kevés áldozatot követelt. Nem lehetünk azonban biztosak abban, hogy a tragikus négy nap alatt tényleg csak a számon tartott 6 fő vesztette életét, hiszen a szegényebb városi polgárok haláláról nem készült feljegyzés, a holttestek pedig elporladhattak a forróságban. Emellett a külföldiek ellen elkövetett lincselések is növelhették az áldozatok számát, ugyanis szinte azonnal elterjedt a szóbeszéd, hogy a tüzet az Angliával nemrég még háborúban álló hollandok, vagy franciák okozták. Ugyanígy potenciális gyújtogatóként tartották számon a Stuart uralkodó, II. Károly (ur. 1660-1685) számára oly kedves katolikusokat is, a tűzfészek helyén állított emlékmű – 1830-as években eltávolított – felirata például kerek-perec a „pápistákat” nevezte meg a tragédia felelősének.

A tűzvészt követő napokban ez a kérdés azonban meglehetősen marginálisnak bizonyult, hiszen több százezren maradtak fedél nélkül, a forradalomból éppen csak kilábalt, nemrég visszatért Stuartokat pedig félelemmel töltötte el az a gondolat, hogy ennyi elégedetlen ember mi mindenre lehet képes. II. Károly ezért hamarosan megbízta Sir Christopher Wrent London új arcképének megrajzolásával, igaz, az építész terveit később mégsem vették igénybe. Wren mindenesetre így is oroszlánrészt vállalt Európa egyik legnagyobb metropolisának feltámasztásában, mely kőből és téglából épült házaival, szélesebb útjaival a modern városrendezés egyik legelső terepasztala lett.