Zrínyi Miklós halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Sors bona nihil aliud”, azaz „Jó szerencse, semmi más!”
(Zrínyi Miklós jelmondata) 

1664. november 18-án, egy tragikus kimenetelű vadászaton vesztette életét gróf Zrínyi Miklós költő és hadvezér, akit a kursaneci erdő mélyén egy vadkan sebzett halálra. Zrínyi hadvezéri kvalitásai mellett a korabeli magyar politikai élet, a hadtudományi- és szépirodalom egyik legjelentősebb alakja, Magyarország önerőből való felszabadulásának lelkes híve volt, balesetét ezért gyászoló kortársai – és a későbbi generációk – hajlamosak voltak különféle összeesküvés-elméletekkel magyarázni.

A Szigeti veszedelem írója egy ősi horvát nemesi család sarjaként 1620-ban, a Kulpa folyó partján fekvő Ozalyban látta meg a napvilágot. Miután édesapja, Zrínyi György hat évvel később váratlanul elhunyt, Miklós – öccsével, Péterrel együtt – II. Ferdinánd (ur. 1619-1637) utasítására előbb arisztokrata gyámokhoz, majd Pázmány Péter esztergomi érsekhez került. Miután az árvák nagykorúvá váltak, hazatérhettek ősi családi birtokaikra, melyek közül Zrínyi Miklós az északabbi, muraközi és dunántúli területeket választotta. A nemes úr az uradalmak fekvéséből eredően szinte állandó hadakozásra kényszerült a végeken portyázó törökökkel szemben, de katonai szolgálata során a harmincéves háborúban és az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (ur. 1630-1648) ellen vívott harcokban is hűen szolgálta III. Ferdinándot (ur. 1637-1657), akinek egy alkalommal – 1645 során – az életét is megmentette.

Zrínyi karrierje vitézsége folytán hamar magasra ívelt, 1646-ban Horvátország főkapitánya lett, a következő évben pedig a báni méltóságot is elnyerte. Mindazonáltal az arisztokrata végeken mutatott hősiessége Bécsben nem feltétlen talált dicséretre, ugyanis Ferdinánd, majd I. Lipót (ur. 1657-1705) tanácsosai úgy vélték, hogy Zrínyi túlzott végvidéki aktivitása káros a birodalom számára, hiszen a Franciaországgal folytatott rivalizálással egy időben komoly háborút kockáztat a Porta ellenében. Magyarország felszabadítása a Habsburg tervekben csak másodlagos fontosságú volt, így aztán a hadvezér gyakori betörései, majd az 1660-as évek elején az Új-Zrínyivár felépítése számos konfliktust idézett elő Zrínyi és az udvar között. A bán fejében már ebben az időszakban megérett a Habsburgok nélküli felszabadító háború gondolata, Bécs pedig szintén nem szívelhette őt túlságosan, 1655-ben ugyanis nem ő, hanem Wesselényi Ferenc kapta meg a nádori tisztséget.

Bécs ugyanakkor – minden törekvése ellenére – 1663-ban belesodródott egy oszmán háborúba, melynek kezdetén a nyugaton kiválóan teljesítő, ám a végvári viszonyokat nem ismerő Montecuccoli számos kudarcot elszenvedett, miközben Érsekújvár erődje török kézre került. A hűvös viszony ellenére Lipót hamarosan Zrínyit állította a seregek élére, aki egy 1663-64. év telén vezetett merész hadjárat során mélyen benyomult a török hódoltság területére, és felégette az eszéki hidat, így készítve elő Kanizsa tavaszi ostromát. A vakmerő vállalkozás nyomán egész Európa a hadvezér nevét dicsőítette – számos uralkodó kitüntetéseket is küldött számára –, a téli hadjárat termését azonban nem sikerült learatni, a Haditanács ugyanis Zrínyit visszarendelte Kanizsa alól, Montecuccoli pedig tétlenül nézte végig, ahogy a törökök lerombolják Új-Zrínyivárt.

A kudarcok nyomán a bán távozott pozíciójából, így Szentgotthárdnál már az itáliai tábornok győzedelmeskedhetett Köprülü Ahmed ellenében. Ezt a diadalt ugyanakkor az oszmánok számára igen kedvező feltételeket tartalmazó vasvári béke követte, melynek pontjai – sok más nemes úrhoz hasonlóan – Zrínyiben is felháborodást keltettek. Az általános csalódottság nyomán kibontakozó, Wesselényi Ferenc nádor vezette főúri szervezkedésben azonban a bán már nem tudott komoly szerepet vállalni, 1664. november 18-án ugyanis egy vadkanvadászaton halálos baleset érte őt. Miután Zrínyi Miklós személyében a korabeli Magyarország legtehetségesebb hadvezére és legtekintélyesebb politikusa távozott a földi világból, a szerencsétlenséget sokan nem bírták – és máig nem tudják – elfogadni, ezért mindenféle legenda szárnyra kapott arról, hogy a bán esetleg Bécs cselszövésének áldozata lett.

A kursaneci erdei vadászaton ugyanakkor nem csak egy politikusi és katonai karrier véget, hanem egy páratlan írói pályafutás is, mely során Zrínyi pennáját előbb a művészet szépsége, majd a haza sorsa iránt érzett aggodalom vezérelte. A hadvezér lírai műfajokban kezdte meg alkotói munkásságát, számos szerelmes verset írt például múzsája, Draskovich Eusebia számára – ezen költeményei Az Adriai tengernek Syrenaia groff Zrini Miklos című kötetben jelentek meg, 1651-ben –, akit később feleségül is vett. A hadvezér 1645-től kezdve – hároméves munkával – aztán papírra vetette Szigeti veszedelem című eposzát, amiben dédapjának, a Szigetvárnál 1566-ban elesett hős Zrínyi Miklósnak állított emléket. A magyar irodalomban akkor egyedülállónak számító költeményt – melyet sok szempontból példaképül szánt a végvári vitézek számára – idővel olyan hadászattal és politikával foglalkozó művek követték, mint például a Tábori kis tracta, a Vitéz hadnagy, vagy az Az török áfium ellen való orvosság, melyekben Zrínyi az állandó magyar hadsereg felállítása és – ezáltal – az ország önerőből való felszabadítása mellett tört lándzsát, miközben részletesen kifejtette modernizációs és hadszervezési programját. Azon kívül tehát, hogy a horvát bán korának egyik legkarizmatikusabb hadvezére és politikusa volt, irodalmi munkásságával – a barokk jegyében – új korszakot nyitott Magyarországon, ezzel együtt pedig a karddal és tintával harcoló hős romantikus alakját is megtestesítette.

Az 1664. november 18-i kursaneci események nyomán születő – bécsi ügynökökről és orvlövészekről szóló – legendák talán éppen e sokszínű életpálya tükrében érthetőek meg: a vadkantámadás nyomán ugyanis a nemzet egyszerre vesztette el legjobb hadvezérét, legtehetségesebb politikusát és legjobb tollú íróját, a sorscsapás, az ebből eredő fájdalom, és a „mi lett volna, ha” kínzó kérdése pedig arra sarkallta az utókort, hogy mindenáron ésszerű magyarázatot találjon erre a végzetes eseményre.