Oliver Cromwell halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Bízzál Istenben, és tartsd szárazon a puskaport.”
(Oliver Cromwell)

1658. szeptember 3-án hunyt el Oliver Cromwell, az angol polgári forradalom legkiemelkedőbb alakja, a rövid életű Angol Köztársaság lord protectori címet viselő diktátora. Cromwell egy ellentmondásos időszak politikusa volt, akinek tettei – I. Károly (ur. 1625-1649) halálba küldése, a katolikusok ellen végrehajtott mészárlások és az egyeduralom kiépítése – máig megosztják a brit közvéleményt.

Cromwell élete első négy évtizedét mondhatni az ismeretlenség homályában töltötte: egyszerű yeomanként egy kisebb birtokot igazgatott, és maga is földműveléssel foglalkozott. A köznemesi családból származó férfi az 1620-as évek végén már tagja volt az I. Károly által összehívott angol parlamentnek, de politikai karrierje csak az 1640-es években indult meg, amikor Cambridge városa képviselőnek delegálta őt a „hosszú parlamentbe.” Erre az időre tehető Cromwell áttérése az independens protestáns irányzatra is; a Stuart-abszolutizmus elleni küzdelemmel, valamint a tisztább, egyszerűbb és őszintébb hitélet keresésével, a férfi lényegében magában egyesítette azt a két motiváló erőt, amelyek a forradalmat is mozgatták. Nem véletlen, hogy Cromwell hamar kitűnt tehetséges szónoklataival, ám politikai tőkét mégsem ebből, hanem katonai tehetségéből kovácsolt.

A későbbi lord protector csatlakozott a „kerekfejűek”, azaz a parlamenti oldal hadseregéhez, jelentős szerepe volt a Marston Moor és Naseby mellett kivívott győzelmek kivívásában, és a király elleni küzdelemben igencsak hatékonynak bizonyuló New Model Army felállításában is. A megreformált hadseregben a fanatikus vallásosságáról ismert Cromwellt szinte szenteknek kijáró tisztelet övezte, nem véletlen, hogy a katonai győzelem után, 1649 januárjában egyike lett azon három befolyásos politikusnak, akik I. Károly sorsáról döntöttek. Cromwell a Stuart uralkodó halálára szavazott, az ítélet végrehajtásával pedig új korszak kezdődött Angliában.

A király lefejezése után a szigetország kaotikus állapotba került, mivel elveszett a főhatalom, ami korábban évszázadokig koordinálta az angol politikai életet; látszólag ez az erő most Cromwell kezébe került, aki 1649-ben kikiáltotta a köztársaságot, szétzavarta a „hosszú parlamentet”, és előbb a „csonka parlament”, majd a saját katonatisztjeiből – a „vasbordájú szentekből” – verbuvált „szentek parlamentjével” kormányzott. A legfőbb katonai potenciállal rendelkező Cromwell az országgyűlés felhatalmazásával, a tényleges végrehajtói hatalom birtokában megkezdte a köztársaság alapjainak lerakását, miközben meghódította a protestáns forradalom ellen felkelt Skóciát és Írországot, majd tengeri háborút vívott Hollandia ellen (1652-1654).

Cromwell a kezében lévő hatalom révén végrehajtotta az angol uralkodók több évszázados álmát, és három éven belül London fősége alatt egyesítette a Brit-szigeteket, a közben végrehajtott katolikusellenes hajtóvadászat azonban árnyékot vetett erre a sikerre. Közben az új állam állandó krízisben élt, ugyanis komoly politikai tényezők híján a köztársaság Cromwell egyeduralmára redukálódott, aki a szája ízének megfelelő döntések érdekében bármikor bevethette fanatikus katonáit, és szétzavarhatta a parlamentet. A probléma valójában mégis abból adódott, hogy – vallásos meggyőződéséből eredően – a tábornok nem vágyott az egyeduralomra – pedig akár még király is lehetett volna –, az 1653 decemberében neki adományozott lord protectori címet pedig lényegében a kényszernek engedelmeskedve fogadta el. Cromwell bizonytalansága következtében ötéves kormányzása – és fia, Richard egyéves uralma – mindössze átmeneti időszaknak bizonyult Anglia történelmében, melynek végén a lord protector tanácstalan tisztjei jobb híján visszahívták az elűzött Stuartokat.

Miután Cromwell 1658. szeptember 3-án örökre lehunyta szemét, az Angol Köztársaság felett is eljárt az idő; fia, Richard lemondása – 1659 – után, Monck tábornok vezetésével az angol parlament hazahívta a Németalföldön tartózkodó Stuart Károly herceget, akit II. Károly (ur. 1660-1685) néven hamarosan meg is koronáztak. A Stuartok visszatérésük után Cromwellt tekintették legfőbb ellenségüknek, ezért példás bosszút álltak rajta: a lord protector maradványait kihurcoltatták a Westminster-apátságból, csontjait szétszórták, fejét pedig levágták, és karóra tűzték.

Cromwell aztán a skót dinasztia második – 1689-es – bukása után „légüres térbe” került: egyfelől Nagy-Britannia egyesítése döntően az ő érdeme volt, másrészről viszont egy királygyilkossággal vádolt, köztársaságot kreáló diktátor kevés dicsérő szót remélhetett egy monarchiában. Ez a kettősség máig megmaradt, így Oliver Cromwell portréjának ábrázolásakor a történészek és a későbbi történetírók rendre a koncepciójuknak megfelelő tulajdonságokat emelték ki. Az utókor angyalt, vagy szörnyeteget kreált abból a férfiból, aki lelkében mindvégig azért küzdött, hogy ember maradhasson.