I. Károly angol király kivégzése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Egy megvesztegethető királyságból egy megvesztegethetetlenbe megyek, ahol semmi sem zavarhat már meg.”
(I. Károly angol király)

1649. január 30-án végezték ki Londonban I. Károly angol királyt (ur. 1625-1649), akit a polgárháborúban elszenvedett veresége után saját parlamentje állított bíróság elé, majd küldött a halálba. Károly volt az első európai uralkodó, aki felett „népe”, pontosabban a cromwelli New Model Army által befolyásolt törvényhozás mondott ítéletet, a király kivégzése után 11 évvel azonban ugyanez a parlament restaurálta a monarchiát, és ismét egy Stuartot ültetett a trónra.

Károly uralkodási stílusát alapvetően édesapjától, I. Jakabtól (ur. 1603-1625) örökölte, aki az angol trónon töltött 22 esztendő alatt abszolút módon, az isteni kegyelem ideológiájára támaszkodva kormányzott. Nem volt ez másképp fia esetében sem, azonban a birodalom változó ereje nem mindig adott lehetőséget arra, hogy a király függetlenítse magát a parlamenttől: a magyar rendi gyűléshez hasonlóan ugyanis ez az intézmény tartotta kézben az újoncok és az adó megszavazásának jogát, amire Károly 23 éves országlása alatt bizony gyakran rászorult. Ennek eredménye volt, hogy 1628-ban az uralkodó aláírta a soha be nem tartott Jog kérvényét, és végső soron ez vezetett odáig, hogy 1640-ben, 11 évnyi abszolutisztikus kísérletezgetés után úgy döntött, ismét összehívja az országgyűlést.

Míg 1628-ban a spanyolok és franciák elleni háborúban kimerült kincstár, addig 1640-ben az anglikán egyház egységesítése miatt fellázadó skótok jelentettek problémát – a Stuartok ugyanis ennek az országnak a koronáját is birtokolták –, akik három esztendővel korábban indított felkelésük során már Anglia északi területeit is uralmuk alá hajtották. A pénzszűkében álló Károlynak nem volt más lehetősége, mint összehívni a parlamentet, mely 1628-hoz hasonlóan ismét megpróbálta kikényszeríteni sérelmeinek orvoslását a királytól, ám ezúttal már a kijátszása ellen is lépéseket akart tenni, így például kinyilvánította, hogy csak önmagát oszlathatja fel. A politikai játszma képlete egyértelmű volt: Károly abszolút hatalmat akart, a parlament pedig korlátozni akarta őt, ez az ellentét pedig 1642 januárjában, az uralkodó Londonból való elmenekülése után háborúba torkollott.

Hatéves fegyveres küzdelem kezdődött, mely során – az Oliver Cromwell által megszervezett New Model Armynak köszönhetően – a sorsdöntő csatákban rendre a parlament erői győzedelmeskedtek: számos kisebb ütközet mellett Károly Marston Moor és Naseby mellett is döntő vereséget szenvedett, Oxford 1646-os ostroma után pedig a skótokhoz menekült, akik hamarosan kiadták őt ellenfeleinek. A közhiedelemmel ellentétben az uralkodó ekkor még korántsem volt vesztes pozícióban, hiszen a katonai sikereket bőven pótolni tudta az a legitimáció, amit a monarchia több száz éves hagyománya nyújtott neki: a parlament ekkor még nem kivégezni akarta a foglyul ejtett Károlyt, csupán megkurtítani hatalmát, a király azonban az első adandó alkalommal újraindította a fegyveres harcot.

1647 során az uralkodó Wight szigetére szökött, majd 1648-ban titkos szövetséget kötött a skótokkal, akik a royalisták lázadásával egy időben betörtek Angliába. A felföldiek végül Prestonnál döntő vereséget szenvedtek, így a királypártiak maradék győzelmi reménye is szertefoszlott. Paradox módon a parlamentiek nagy része még ekkor sem akarta holtan látni az uralkodót, mi több, 1648. december 1-jén a képviselők erős többséggel arról szavaztak, hogy a vitás kérdéseket Károly trónon hagyásával oldják meg. Az események minden valószínűség szerint ebben a mederben haladtak volna tovább, ám Cromwell – fanatikus hadseregére támaszkodva – december során a király visszatérését támogató parlamenti képviselők közül 40 főt elfogatott, hogy biztosítsa a szükséges többséget Károly számonkéréséhez, a per megindításához.

Az uralkodót 1649 januárjában szállították Londonba, ahol egy 135 tagú bíróság előtt kellett volna felelnie tetteiért, ám bírái közül végül csak 68 fő jelent meg. A John Cook vezette vizsgálóbizottság nem volt egyszerű helyzetben, hiszen Anglia történetében korábban soha nem akadt példa arra, hogy egy királyt – főleg a halálos ítélet szándékával – bíróság elé citáljanak, ezzel együtt pedig a pernek sem a közvélemény előtt, sem a képviselők soraiban nem volt megnyugtató támogatottsága.

Az eljárás alapját nem jogi precedens, hanem egy antik korból származó jogelméleti fejtegetés szolgáltatta, miszerint a törvényszegő módon uralkodó zsarnok ellen jogos, sőt, szükséges fellázadni: ezt az Aranybullában is fellelhető ideát az ügyészek aztán konkrét vádakkal igazolták, például azzal, hogy Károly uralkodása alatt abszolút módon próbált kormányozni, amivel nem csak a parlamentet, de az az által reprezentált angol népet is megsértette érdekeiben, jogaiban és szabadságában. Újabb súlyos vádpontnak számított a hatéves polgárháború is, melynek ódiumát a vádirat szerint szintén a királynak kellett elviselnie, nem is beszélve arról, hogy ugyancsak ő volt az, aki a skótok behívásával lényegében fegyverrel támadt népére, ezáltal pedig hazaárulást követett el.

Károly a január 20-án meginduló eljárás során a vádakkal szemben azzal a taktikával próbált védekezni, hogy kétségbe vonta a bírák illetékességét, és önmagát – kormányzásához hűen – a per résztvevői felett állónak nyilvánította, ám erő híján ez az érvelés mit sem ért: egy hét után, január 27-én kimondták fejére a halálos ítéletet.

Károly kivégzésére 1649. január 30-án került sor a londoni Whitehallon; az ítélet végrehajtásának módja lefejezés volt, vagyis a király hasonló sorsra jutott, mint a majdnem másfél évszázaddal később elítélt és meggyilkolt francia XVI. Lajos (ur. 1774-1792) E két uralkodó szerencsétlen sorsát gyakran szokták párhuzamba állítani, ám, mint minden hasonlat, ez is számos ponton sántít: az angol király halálát vélhetően jóval kevesebben kívánták, mint „kollégája” kivégzését, amit az is híven megmutat, hogy London hóhéra nem vállalta a lefejezést, az utolsó pillanatban jelentkező „önkéntes” pedig álarcban hajtotta azt végre. Vannak persze hasonlóságok is, hiszen a későbbi francia példához hasonlóan Angliában is köztársaság követte a monarchiát, igaz, ez az államforma kezdettől fogva egy személy, Oliver Cromwell nevével függött össze, akinek halálával az intézmény is jóvátehetetlen károkat szenvedett.

Tizenegy év után a jogilag még mindig ülésező hosszú parlament úgy döntött, hogy visszavonja azt a Károly halála előtt hozott törvényt, hogy senki nem tarthat igényt Anglia trónjára, ennek eredményeként pedig 1660-ban a Stuartok visszatérhettek a szigetországba. II. Károly (ur. 1660-1685) aztán jóval szörnyűbb bosszút állt, mint az 1815-ben trónjára visszahelyezett francia XVIII. Lajos (ur. 1815-1824): mindazokat, akik közreműködtek az I. Károly ellen lefolytatott eljárásban, „királygyilkosokként” szörnyű halálra kárhoztatta, így csupán az a rejtélyes férfi menekülhetett meg a királyi harag elől, aki 1649. január 30-án lesújtott a szerencsétlen sorsú uralkodóra.