II. Rákóczi György lesz Erdély fejedelme

Szerző: Tarján M. Tamás

„a férfiaknak mind fejek szedték, és a vezér maga eleibe kihordatni parancsolván, mind egyig megnyúzatja bőröket az agy koponyájáról levonatja, azokat szalmával megtölteti és szekerekre számán úgy rakatja vala, sőt, hogy a hadakozás alatt minden fejet hozzá vinnének, minden fejtől egy-egy tallért rendelt és fogyatkozás nélkül adatott vala.”
(Szalárdi János az úgynevezett „Szejdi-dúlásról”)

1648. október 11-én vette át a hatalmat II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (ur. 1648-1660), I. Rákóczi György (ur. 1630-1648) és Lorántffy Zsuzsanna legidősebb fia, akinek uralma elsősorban balszerencsés lengyel hadjáratáról és az azt követő török-tatár dúlásról maradt emlékezetes. Rákóczi kalandor politikája következtében Erdély csillaga az 1650-es évek végén mindörökre leáldozott, ezzel együtt pedig a fejedelemség szuverenitását és mozgásterét is nagymértékben elveszítette.

II. Rákóczi Györgyöt édesapja már egészen fiatalon a fejedelmi trónra szánta, amit az is mutat, hogy 19 esztendősen – 1640-ben – kinevezte őt a kulcsfontosságú váradi erőd kapitányának, két évvel később pedig az országgyűléssel is elfogadtatta öröklését. Rákóczi 1644-ben, a fejedelem magyarországi hadjárata idején kormányozhatta először az országot, édesapja halála után, 1648. október 11-én pedig megszerezte a teljhatalmat is. A fiatal uralkodó trónra lépésekor Erdély és a Rákóczi család egyaránt fénykorát élte: mint azt az 1645-ben, Linzben megkötött Habsburg-erdélyi béke is demonstrálja, a török hűbéres fejedelemség ebben az időszakban ereje teljében volt, és a lehető legnagyobb mértékben képes volt kihasználni az ütközőállami lét előnyeit.

I. Rákóczi György megfontolt politikája nyomán Erdély képes volt a magyar rendek érdekei szerint befolyásolni a Habsburgok magyarországi politikáját, egyúttal pedig a térség török vazallusai között is vezető szereppel bírt; sokan ezért egyenesen a Rákócziaktól várták Magyarország és a Balkán-félsziget felszabadítását. Ezt az előkelő státust – és sok szempontból elvárást – aztán II. Rákóczi György is megörökölte, aki ráadásul Báthory Zsófiával kötött házassága révén – a hatalmas Rákóczi-uradalmak mellé – az egykori nagy nevű fejedelmi család birtokait is megszerezte.

Az ambiciózus uralkodó az erős állammal együtt egy régi álmot is örökölt, melynek megvalósítására Báthory István (ur. 1571-1586) uralkodása óta talán ekkor mutatkozott a legnagyobb esély: a zűrzavaros állapotok közt tengődő Lengyelország koronájáról van szó, aminek megszerzése II. Rákóczi György örök célkitűzése maradt. Az új fejedelem annak érdekében már 1649-ben szövetséget kötött a kozák hetmannal, Bogdán Hmelnyickijjel, négy évvel később pedig hűbéresévé tette Havasalföld és Moldva fejedelmeit is, tehát – diplomáciai szempontból legalábbis – Erdély a térség egyik meghatározó hatalma lett. Rákóczi törekvése nyomán a királyi Magyarországon is komoly népszerűségnek örvendett, a centralizációra és rekatolizációra törekvő Habsburgokkal szemben álló arisztokraták sokáig benne látták azt a vezetőt, aki képes lesz önerőből felszabadítani a szétszakított országot.

A lengyel trón megszerzése a nagy terv első lépése lett volna, melyhez – több esztendős diplomáciai előkészítés után – aztán a megfelelő alkalom is elérkezett. 1655-ben X. Károly svéd király (ur. 1654-1660) hadat üzent János Kázmér lengyel uralkodónak (ur. 1648-1668), és kitört az „áradatnak” titulált háború, amelybe két év után az Erdélyi Fejedelemség is belépett. Rákóczi 1656 decemberében egyezett meg X. Károly követeivel, a következő év januárjában, egy moldvai-havasalföldi-erdélyi-kozák koalíció élén pedig be is tört Lengyelországba. A fejedelem a hadjárattal nem keveset kockáztatott, ugyanis a – kezdetben közömbös – Porta a nagyvezírváltást követően szigorúan eltiltotta hűbéresét a hadviseléstől; mire viszont a szultán parancsa megérkezett, az uralkodó már messze járt, az otthonról érkező felhívást pedig Rákóczi könnyelműen vette.

A hadjárat – és a fejedelem sorsa – aztán szerencsétlenül alakult, ugyanis az erdélyi hadak hiába vonultak be Krakkóba, majd Varsóba, 1657 júliusában előbb a svédek, aztán a kozákok, végül – a Porta utasítására – a román fejedelemségek csapatai is cserbenhagyták Rákóczit, aki élelem nélkül, az Erdély északi részén fosztogató lengyelekkel a hátában reménytelen helyzetbe került. A fejedelem kénytelen volt visszavonulni a fejedelemségbe, Kemény Jánosra (ur. 1661-1662) bízott seregét azonban a haza vezető úton bekerítették a – török hűbéres – krími tatár kán seregei. Ezzel egy időben Rákóczi helyzete otthon is megingott, ugyanis 1657 novemberében a Porta bosszújától rettegő erdélyi rendek lemondatták őt, és Rhédey Ferencet (ur. 1657-1658) ültették a helyére.

Az ezután következő ötéves időszakban aztán olyan szerencsétlenség zúdult Erdélyre, amire talán csak a tizenötéves háború idején volt példa: az 1658 elején már küszöbön álló mérhetetlen pusztításért személyesen II. Rákóczi György is felelős volt, ugyanis – Várad megtartásával – előbb meghiúsította Rhédey hatalomátvételét, 1658 januárjában pedig azt is elérte, hogy visszatérhessen székébe. A kirobbanó belharcok kiváló alkalmat szolgáltattak a Portának a beavatkozásra, Köprülü Mohamed nagyvezír pedig 1658 során fegyverrel támadt a hűtlen hűbéres ellen, aki hősiesen küzdött ugyan, de hatalmát ismét elveszítette.

Erdélyt a török-tatár rablástól ekkor még megmentette Barcsay Ákos fejedelmi kinevezése, ám a béke ára 500 000 forintos hadisarc, az éves adó drasztikus megemelése, valamint Lippa és Jenő erősségek átadása volt. Ezen súlyos következmények ugyanakkor Rákóczit még mindig nem riasztották vissza a háborúskodástól: bár 1659 tavaszán hivatalosan is lemondott fejedelmi címéről, az Alföld északkeleti területén és a székelyek között hamarosan újabb szervezkedésbe fogott, és Garbónál megverte, Szebenben pedig – 1659–60 telén – ostrom alá vette riválisát, Barcsayt.

Az újabb hatalmi harc újabb török támadást eredményezett, ám a Porta második beavatkozása már sokkal súlyosabb következményekkel járt, Szejdi Ahmed budai pasa ugyanis a tatár hadak segítségét is igénybe vette, és mintegy 60 000 harcossal tört Erdélyre. Bár Rákóczi György az 1660. évi küzdelmek során ismét kitűnt vitézségével, a túlerő ellen hősiessége önmagában kevésnek bizonyult, így vakmerőségéért végül életével és az Erdélyi Fejedelemség gazdagságával fizetett. 1660. május 22-én a fejedelem hadai döntő vereséget szenvedtek a szászfenesi csatában, Rákóczi pedig június 7-én belehalt az ott szerzett sérülésekbe.

Az utolsó – ténylegesen uralkodó – Rákóczi-fejedelem tehát a kedvező lehetőségek és a nagy várakozás ellenére végül romlást és balsorsot hozott az addig fénykorát élő Erdély számára, amiért elsősorban merészsége, makacssága és felelőtlen kockázatvállalása volt okolható. Sajnálatos módon Rákóczi György a hatalomért folytatott harccal ürügyet szolgáltatott a Porta számára a fegyveres beavatkozásra, az oszmánok pedig éltek az alkalommal, és a lázadó fejedelem halála után sem vonultak vissza. 1660–61 során az addig virágzó Erdélyt több tízezer tatár és török harcos dúlta végig, miközben Várad, Jenő és Lippa elvesztésével, a megemelt évi adóval és számos egyéb korlátozással megsemmisült mindaz, ami Bethlen, sőt, Bocskai uralkodása óta felépült. Rákóczi György hibája nyomán az Apafi Mihály (ur. 1662-1690) alatt konszolidálódó, kifosztott és kivérzett Erdélyi Fejedelemség sohasem volt képes kiheverni a „Szejdi-dúlás” szörnyűségeit, ennek pedig később komoly történelmi következményei lettek.