A lützeni csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„A parancsnokságom alatt megváltást találtok majd, de gazdagságot aligha.”
(II. Gusztáv Adolf szózata a német protestánsokhoz)

1632. november 6-án vívták II. Gusztáv Adolf svéd király (ur. 1611-1632) és Wallenstein császári tábornok seregei a lützeni csatát, mely az előbbi fél győzelmével, ám az uralkodó halálával végződött. Lützennél a svédeknek sikerült megállítani a Habsburgok ellentámadását, ám ezért drága árat fizettek: a harmincéves háború további küzdelmeikben nélkülözniük kellett legtehetségesebb stratégájukat.

II. Gusztáv Adolf Svédországa 1630-ban, a protestánsok oldalán lépett be a háborúba, a király által személyesen vezetett hadsereg pedig a pomerániai partraszállás után addig soha nem látott sikereket aratott: a skandinávok hamarosan elfoglalták Frankfurtot, bevették Magdeburgot, 1631 őszén pedig Breitenfeldnél megsemmisítő vereséget mértek Tilly grófjára, II. Ferdinánd (ur. 1619-1637) egyik legtehetségesebb hadvezérére. Egy év múltán Gusztáv Adolf erői Bajorországban, a Duna vonalánál jártak, miközben szász szövetségeseik már Prágát is megszállták.

Az 1632-es esztendő sem indult jobban a Habsburgok számára, ugyanis a Lech folyónál vívott csatában Tilly életét vesztette, így aztán a császár kényszerből reaktiválta a korábban kegyvesztetté vált Wallensteint. A zsoldosvezér meg is hálálta a bizalmat, ugyanis még abban az évben felszabadította a cseh székvárost, majd északnyugati irányban, Lipcse felé nyomult előre, hogy a svédekre is vereséget mérjen. Bajorország felprédálása után Gusztáv Adolf szintén ebben a tartományban tartózkodott, ám – miután a szász főerővel nem sikerült összehangolnia hadmozdulatait – serege 1632 őszén elszalasztott egy jó támadási lehetőséget.

Wallenstein ez idő tájt Lützen városka környékén táborozott, a szokatlanul hűvös időjárás miatt pedig november elején már-már arra szánta magát, hogy ott rendezi be téli szállását is. Gusztáv Adolf ugyanakkor azt tervezte, hogy még abban az évben meglepi ellenfelét, ezért november 5-én seregével megindult Lützen felé. A császári hadvezérnek hatalmas szerencséje volt, ugyanis a felvonuló svédek beleütköztek a katolikus előőrsbe, az elvesztegetett idő miatt pedig elszalasztották a rajtaütés lehetőségét: a király kénytelen volt a következő napra halasztani a támadást, Wallensteinnek tehát elég ideje maradt a felkészülésre.

Miután a császári vezér egyik beosztottja, a tehetséges Pappenheim tábornok november elején éppen Szászországban portyázott, Lützennél nagyjából azonos erők – körülbelül 20 000-20 000 katona – néztek egymással farkasszemet, igaz, a svédek tüzérsége fölényben volt. Wallenstein még november 5-én éjjel utasította Pappenheimet a visszatérésre, az időjárás pedig további értékes órákat adott neki, ugyanis a csatatéren uralkodó köd miatt Gusztáv Adolf egészen 11 óráig várt a támadás megindításával.

A hagyományos tűzpárbaj után megkezdődő összecsapás aztán igencsak hullámzó képet mutatott: a királyi roham rövid időn belül megfutamította a császári sereg első vonalát, ám a második sorban harcoló nehézlovasság elől a svédek már kénytelenek voltak visszavonulni. Gusztáv Adolf ekkor gyalogságát is harcba vezényelte, mely súlyos veszteségeket szenvedett ugyan, de megszerezte Wallenstein ágyúit, és mind hátrébb szorította az ellenséges erőket. Ekkor úgy tűnt, a skandinávok ebben a csatában is győzedelmeskednek, a lützeni események azonban hamarosan nem várt fordulatot vettek: a svéd uralkodó ugyanis, miközben rohamot vezetett az általa irányított jobbszárnyon, a ködben és az ágyúk által keltett hatalmas füstben elszakadt katonáitól, és szerencsétlenségére éppen az ellenséges lovasság soraiba tévedt, ahol végeztek vele.

Gusztáv Adolf eltűnése után a protestánsok sorai idővel megrendültek, így Wallenstein egy határozott ellentámadással visszaszerezte tüzérségét, Pappenheim megérkezése nyomán pedig úgy tűnt, rámosolyog a szerencse. Miután a svéd seregben elterjedt a király halálhíre, sokan menekülni akartak, Weimari Bernát, a balszárnyat vezető protestáns hadvezér azonban Gusztáv Adolf helyére állt, és kemény kézzel újraszervezte a sorokat.

A lützeni ütközet ezen szakaszában tehát már a Habsburg erőknek „állt a zászló”, Fortuna istennő azonban nemsokára ismét bebizonyította, hogy nem ok nélkül tartják őt szeszélyesnek. Bár úgy tűnt, a megindított lovasrohammal Wallenstein döntő csapást mér majd a svédekre, a katonái élén száguldó Pappenheim hamarosan holtan fordult le lováról, ezzel pedig megpecsételte a csata sorsát. A tehetséges vezér halálát látva a kimerült császáriak már nem bizonyultak olyan állhatatosnak, mint a királyuk dicsőségéért – is – harcoló svédek, így a protestánsok végül felülkerekedtek, és megnyerték a véres összecsapást.

Wallenstein – tüzérségét feláldozva – hamarosan a visszavonulás mellett döntött, a nagy veszteségektől azonban sikeresen megóvta seregét, mivel Pappenheim friss gyalogsága révén biztosítani tudta manőverét. Így aztán a lützeni ütközet felemás képet mutatott, mert bár a svédek győzedelmeskedtek, legjobb egységeik – főleg a király „kék” és „sárga” gyalogosai – komoly veszteségeket szenvedtek el, ráadásul a csatában elesett Gusztáv Adolf, a protestáns erők legnagyobb katonai géniusza, a skandináv birodalom németországi vállalkozásának igazi motorja is.

Az uralkodó halála nyomán tehát a lützeni csata igazi vesztesei mégis csak a protestánsok voltak – igaz, egy bécsi udvarban szőtt ármány nyomán 1634 elején Wallensteint is meggyilkolták –, a király személyével ugyanis nem csak egy katonai géniusz szállt sírba, de elveszett a nagyarányú svéd terjeszkedés lehetősége is. Gusztáv Adolf örökébe leánya, Krisztina (ur. 1632-1654) lépett, a régensként kormányzó Axel Oxenstierna kancellár pedig megpróbálta ugyan szövetségbe foglalni a protestáns államokat, a Nördlingennél elszenvedett vereség után azonban inkább békét kötött II. Ferdinánddal. A lützeni ütközet ilyen szempontból előirányozta a harmincéves háború svéd szakaszának végét, igaz, a főszerepből kieső skandinávok a későbbi küzdelmekben is képviseltették magukat.