Kollonich Lipót esztergomi érsek születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Magyarországot előbb rabbá, azután koldussá, végre katolikussá fogom tenni.”

(A hírhedt mondat, melyet a történelmi hagyomány – feltehetően alaptalanul – Kollonich Lipótnak tulajdonít)

1631. október 26-án született Kollonich Lipót esztergomi prímás, a 17. század végi erőszakos ellenreformációs törekvések vezéralakja, a török uralom alól felszabadított Magyarország – Habsburg Birodalomba történő – beolvasztásának egyik legfőbb szószólója. Feltétlen udvarhűsége és – az Einrichtungswerk című műben kifejtett – politikai programja miatt az érseket a későbbi nemzedékek magyarellenesnek bélyegezték, a valóságban azonban Kollonich sokkal inkább egy kíméletlen, a partikuláris nemzeti érdekek iránt érzéketlen reformernek tekinthető.

Ifjúkor – máltai lovag, majd császári titkos tanácsos

A későbbi prímás Komáromban, Kollonich Ernő báró és Kufsteini Anna Eleonóra bárónő gyermekeként látta meg a napvilágot. Férfiágon ősei horvát nemesek voltak, akik az oszmánok elleni harcok során emelkedtek egyre magasabb társadalmi státusba: édesapja 1604-ben indigenátust szerzett – tehát elismerték magyar honosságát –, és szolgálatai fejében Győrben, Pozsonyban, majd 1621-től Komáromban tölthetett be kapitányi tisztséget. Később II. Ferdinánd (ur. 1619–1637) grófi címet is adományozott számára. Várparancsnokként Kollonich Ernő aktívan közreműködött a jezsuita rend komáromi letelepítésében; feltehetően ennek köszönhető az a megtiszteltetés, hogy fiát, Lipótot maga Pázmány Péter esztergomi érsek tartotta a keresztvíz alá.

Annak ellenére, hogy a fiatalember a bécsi jezsuitáknál folytatta tanulmányait, felmenői példáját követve először ő is a katonai pályát választotta. Kollonich Lipót kezdetben a trónörökös – de 1646-ban királlyá koronázott – IV. Ferdinánd apródjaként szolgált, majd 19 esztendősen belépett a Máltai Lovagrendbe, és Krétán, Cipruson és a Dardanelláknál is harcolt az oszmánok ellen. 1655-ben hőstettet hajtott végre egy tengeri ütközetben – megszerezte egy török hadihajó lobogóját –, ezért két esztendőre máltai várnaggyá nevezték ki. Miután visszatért a Habsburg Birodalomba, I. Lipót (ur. 1657–1705) birtokokat adományozott a fiatalembernek, majd 1659-ben titkos tanácsosainak sorába választotta.

I. Lipót pártfogásában

Az uralkodó bizalmának köszönhetően Kollonich Lipót a következő évtizedekben szédületes karriert futott be. A 17. század végi ellenreformációs törekvések vezéralakja annak következtében kötelezte el magát az egyházi szolgálat mellett, hogy a király 1666-ban – még laikusként – őt állította a nyitrai püspökség élére. Kollonich gyakorlatilag már a pásztorbot birtokában végezte el a szükséges teológiai tanulmányokat, felszentelése után alig egy esztendővel, 1669-ben pedig I. Lipót jóakarata Bécsújhely püspöki székébe emelte őt. Ezzel egy időben politikai befolyása is jelentős mértékben megnövekedett: 1672-ben kinevezték a Magyar Udvari Kamara elnökévé, majd tagja lett annak a kilenctagú Guberniumnak, melyet a király – a Wesselényi-féle összeesküvés lelepleződése és az alkotmányos viszonyok felfüggesztése után – 1673 februárjában állított fel Magyarország igazgatására.

I. Lipót abszolutista uralmának kiszolgálójaként a püspök rövid időn belül gyűlöletessé tette a nevét hazánkban. Közreműködött a vagyonos arisztokraták ellen indított – nagyrészt koholt vádakra alapozott – birtokelkobzási perekben, és a hitük miatt megbízhatatlan alattvalóknak tekintett protestánsok üldözésében. Szelepcsényi György esztergomi prímás mellett Kollonich Lipót is főszerepet játszott abban a hírhedt eljárásban, melynek végén – 1675-ben – számos lutheránus és kálvinista prédikátort gályarabságra ítéltek; sokan a Magyarországon szokatlannak számító büntetési formát is a püspök kegyetlenségének tulajdonították. Erőszakosságig menő buzgósága és ellenvetést nem ismerő természete, mely hozzájárult későbbi negatív megítéléséhez, már a Gubernium éveiben (1673–81) megmutatkozott.

Az abszolutista törekvések szolgálatában

Bár I. Lipót az 1681-es soproni országgyűlés összehívásával letett arról, hogy abszolutista módszerekkel kormányozza hazánkat, és hozzájárult a nádori tisztség ismételt betöltéséhez – ekkor gróf Esterházy Pál foglalhatta el ezt a pozíciót –, Kollonich a politikai küzdelmek során változatlanul azt az álláspontot képviselte, hogy a Magyar Királyságot – a török uralom alól felszabadított területekkel együtt – be kell tagolni a Habsburg Birodalom tartományainak sorába. Ennek megfelelően a püspök a rendi alkotmány és a hagyományos intézmények fenntartását sem látta indokoltnak, sőt, a nemesi kiváltságok megnyirbálására is javaslatot tett az uralkodónak.

Ezek a tervek az 1680-as évektől Damoklész kardjaként lebegtek a magyar szuverenitás felett, ugyanis Kollonich – aki Buda visszafoglalása után bíborosi kalapot nyert XI. Ince pápától (ur. 1676–1689) – a következő esztendőkben tovább növelte befolyását a birodalmi politikában. Az 1687-es országgyűlésen döntő szerepet játszott abban, hogy a rendek végül lemondtak a szabad királyválasztás jogáról a Habsburg-ház javára, a következő évben pedig egy bizottság élén – I. Lipót felkérésére – javaslatot készített az oszmán hódoltság alól felszabadított Magyarország újjászervezésére.

E megbízatás eredményeként született meg az Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn címet viselő – több száz oldalas – programtervezet, melynek gyakorlati megvalósítását az uralkodó – a kétfrontos török és francia háború miatt – 1689-ben túl kockázatosnak találta, de amely mégis állandó fenyegetést jelentett a magyar önállóságra nézve. A veszély részben abból fakadt, hogy a beolvasztás fő szószólója, Kollonich Lipót az 1690-es években a császári Titkos Tanácsban és a bécsi udvari kamarában is elnöki pozícióba emelkedett, és – egyházi pályafutásának csúcspontjaként – Széchényi György prímás 1695-ben bekövetkező halála után az esztergomi érseki széket is elfoglalhatta. A Kollonich által vezetett kormányszervek az évtized második felében több alkalommal is kísérletet tettek a magyar nemesi ellenállás megtörésére és a rendi alkotmány csorbítására, de az érsek hasonlóan erőszakos módon látott hozzá a visszafoglalt területek népességének katolikus hitre térítéséhez is. A Magyarországon rendkívül népszerűtlen főpap 1707-ben fejezte be életét.

Magyarellenesség, vagy türelmetlen reformpolitika?

Történelmi hagyományunkban Kollonich Lipót neve összeforrt a magyarellenességgel: közismert az a neki tulajdonított mondat, mely szerint hazánkat előbb koldussá, majd katolikussá akarta tenni, de az ellene szóló „vádiratban” a németesítési szándék is gyakran megjelenik. Az érsekről alkotott igen kedvezőtlen kép alapvetően azzal magyarázható, hogy a magyar értelmiség a polgári alkotmányos viszonyok megteremtése – tehát 1848, illetve 1867 – után is úgy gondolta, hogy a nemzet fennmaradását a középkori állam összeomlását követően a rendi intézmények biztosították. Miután Kollonich programja ezek – pl. az önálló országgyűlés és a vármegyerendszer – megsemmisítésére és az osztrák tartományokéhoz hasonló státus bevezetésére irányult, az utókor törekvéseit a magyarság iránt érzett gyűlöletére vezette vissza.

Az Einrichtungswerkben felvázolt – egyébiránt rendkívül alapos, a kormányzás minden szegmensével foglalkozó – program ugyanakkor sok tekintetben cáfolja a felhozott vádakat. E mű alapján Kollonich Lipót sokkal inkább egy türelmetlen, a nemzeti érdekek iránt érzéketlen reformernek tűnik, aki a közigazgatás átszervezésével, az idegen ajkú lakosság betelepítésével, az adóztatás kiterjesztésével, valamint az ipar és a kereskedelem fellendítésével egy minden tekintetben egységes birodalom jólétét kívánta szolgálni – Magyarországét is, csupán a partikuláris magyar politikai érdekek figyelmen kívül hagyásával. Az Einrichtungswerk által megfogalmazott javaslatokból a 17. századi abszolutista módszerek – pl. Jean-Baptiste Colbert gazdaságpolitikájának – adaptálási szándéka, és nem a magyarság megsemmisítésének vágya olvasható ki. Kollonich nagyszabású műve egyébként utóbb jelentős hatást gyakorolt az 1723. évi bírósági reform megalkotóira, és befolyása az 1718-ban visszafoglalt Bánság közigazgatásának megszervezésében is tetten érhető.

Az Einrichtungswerk kapcsán azt is fontos kiemelni, hogy e mű az oktatás és az egészségügy területén is fontos feladatokat rótt a kormányzatra, ami rávilágít Kollonich Lipót – mára elfeledett – emberbaráti tevékenységére. Az igazság kedvéért fel kell idézni, hogy a főpap számos katasztrófa – pl. az 1679. évi ausztriai pestisjárvány – idején saját vagyonából támogatta az elesetteket. 1683-ban – püspökként – egyházi forrásokból finanszírozta az ostromlott Bécs élelmezését, majd a török hadak visszaverése után az árván maradt gyermekek ellátásáról is gondoskodott. Esztergomi érseksége alatt később számos templomot és szegényházat emelt, a kultúra virágzását pedig nyomdák, iskolák alapításával segítette. Kollonich politikai pályafutása során gyakran emelte fel a szavát a jobbágyság súlyos terheinek csökkentése érdekében, és a nemesség megadóztatását is részben azzal a céllal sürgette, hogy a legalsóbb társadalmi rétegek sorsán könnyítsen.

Bár a protestánsok kíméletlen üldöztetése alól ezen erényei sem mentik fel Kollonich Lipótot, abban mindenképpen segítségünkre lehetnek, hogy évszázadok múltán személyiségét és cselekedeteit kevésbé elfogultan ítélhessük meg.