A Brit Kelet-indiai Társaság alapítása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem maradt bennem semmi kétség afelől, hogy a nyomorúság, amit a britek Hindusztánban okoztak, teljesen eltérő és sokkal súlyosabb, mint amit az ottaniak valaha is elszenvedtek. Nem is beszélve a Brit Kelet-indiai Társaság ázsiaiba ültetett európai despotizmusáról, mely borzasztóbb kombinációt ad bármelyik isteni szörnynél, amelyik a Salsette-i templomban ijesztgethet minket.”
(Karl Marx)

1600. december 31-én állította ki I. Erzsébet angol királynő (ur. 1558-1603) György, Cumberland earlje, valamint 215 lovag, elöljáró és polgár számára azt a kiváltságlevelet, melyben engedélyezte a Brit – akkor még Angol – Kelet-indiai Társaság megalapítását. A szervezet a távol-keleti kereskedelemből származó nyereség révén évtizedeken belül óriási tőkére tett szert, megvetette lábát az indiai szubkontinensen, idővel pedig az ázsiai brit gyarmatosítás egyik legfőbb zászlóvivője lett.

A 16. századi földrajzi felfedezések megindulása, a hajózási technika fejlődése rövid időn belül odáig vezetett, hogy az addig indiai, arab és levantei közvetítéssel megkapott drága keleti fűszereket Európa közvetlenül is meg tudta szerezni magának. Ennek a változásnak a mérhetetlen hasznát először a spanyol és portugál gyarmatosítók fölözték le, miután azonban II. Fülöp (ur. 1556-1598) Armadája 1588-ban megsemmisült a brit partoknál, a helyzet egyszeriben megváltozott. Az ibériai hajók után az angolok és a hollandok is a fűszertermő szigetek környékére „merészkedtek”, és hamar versenyre keltek annak érdekében, hogy minél nagyobb részt szerezzenek maguknak a felszabaduló piacokból.

A befektetési lehetőségek nyomán Angliában az 1590-es évektől egyre több kereskedő, mind nagyobb tőke egyesült Kelet-India meghódítására: 1600-ban, a Társaság megalapítása előtt már 72 000 font és 5 hajó állt a vállalkozók rendelkezésére, ami hatalmas vagyonnak számított, ám a jövő ismeretében mégis azt kell mondanunk, hogy szerény kezdet volt. Az érdekszövetségbe tömörülő kereskedők aztán ebben az évben I. Erzsébet királynőhöz folyamodtak, aki a Távol-Keleten kecsegtető mérhetetlen haszon bűvöletében 1600. december 31-én számos kedvezményt és 21 esztendőre szóló monopóliumot adott a „Kelet-Indiával kereskedő londoni kormányzó és kereskedők” számára, ami a Magellán-szorostól nyugatra és a Jóreménység fokától keletre bírt érvénnyel.

A kiváltságlevél megszerzését követő esztendőben, 1601-ben aztán Sir James Lancaster vezetésével megindult az Angol Kelet-indiai Társaság első expedíciója, a következő években pedig a Jáva szigetén található Bantam, illetve a gudzsaráti Surat városában már létre is jöttek az első kereskedelmi telepek. A Társaság kezdetben a fűszerekre specializálódott, de idővel az összes jelentős távol-keleti árucikk kereskedelmét magához ragadta: a bors mellett indigót, kálium-nitrátot, gyapotot, selymet, teát és ópiumot is szállított, amivel nem csak befektetőinek, hanem a londoni kormányzatnak is hatalmas hasznot hozott. Nem véletlen, hogy akár I. Jakab (ur. 1603-1625), Oliver Cromwell, vagy II. Károly (ur. 1660-1685) irányította Angliát, az Angol Kelet-indiai Társaság kiváltságlevelét minden alkalommal meghosszabbították. Az első évtizedekben London még az 1602-ben alapított Holland Kelet-indiai Társasággal karöltve igyekezett megerősíteni pozícióit a portugálokkal és a spanyolokkal szemben, ám ez a jó viszony csak addig tartott, míg elüldözték a térségből közös ellenfeleiket.

A választóvonalat az 1623-as – hollandok által elkövetett – amboinai mészárlás jelentette, aminek eredményeként az Angol Kelet-indiai Társaság figyelmét inkább az indiai szubkontinens felé fordította, ahol a mogul az 1630-as évektől jelentős kedvezményeket biztosított számára. Ez a változás a brit gyarmatosítás irányvonalát is kijelölte, ugyanis a 17. század során részvénytársasággá formálódó szervezet így többek között Calcuttát, Bombayt és Madrast választotta tevékenysége központjául, miközben egyre növelte befolyását a szubkontinensen. A terjeszkedés persze egyáltalán nem volt konfliktusmentes, hiszen az európaiak egyre többet akartak: telepeik köré idővel erődítményt építettek, katonaságot toboroztak, és egészében véve külön államot hoztak létre az indiai államokon belül, ami miatt gyakran összeütközésbe is kerültek a helyi uralkodókkal.

A lassú térhódítás azonban idővel meghozta gyümölcsét, ugyanis a hazai vetélytársait addigra sikerrel beolvasztó Brit Kelet-indiai Társaság 1717-ben adómentességet szerzett a mogultól, amivel riválisait szinte lehetetlen helyzetbe hozta. Innen már csak egy lépés volt, hogy a szervezet „igazi” gyarmatot alapítson: ez 1757-ben, Bengália megszerzésével következett be, a Társaság közvetlen irányítása alá tartozó területek pedig a gyarmati hétéves háború után tovább gyarapodtak. A britek 1763-ra végleg kiszorították francia és holland riválisaikat a szubkontinensről, és nekiláthattak a gyarmati kormányzat megszervezésének, amit az 1773-as és 1784-es törvény London ellenőrzése alá helyezett.

A Brit Kelet-indiai Társaság ténykedésére persze az angol és az indiai történetírás másként emlékszik vissza: az európaiak a hatalmas profit mellett a birodalom modernizációját hangsúlyozzák, miközben az ottani lakosság az angol uralommal kezdődő megpróbáltatásokat emeli ki, melyekért gyakran – például a népesség egynegyedét elpusztító 1770-73-as bengáliai éhínség esetében – valóban a szervezetet terhelte a felelősség. A Brit Kelet-indiai Társaság profitorientált, gyakran kegyetlen kormányzati módszereinek vitathatatlan szerepe volt a szubkontinensen kezdődő felkelések, így a végzetesnek bizonyuló 1857-es szipojlázadás kirobbanásában is.

Bár Július-ban a társaság megszűnt, addig az esztendőig egyre csak fejlődött, és gyarapodott: India meghódítása mellett a 18-19. század fordulóján Fokföldet és Szent Ilona szigetét is az ellenőrzése alá vonta – a Brit Kelet-indiai Társaság felügyelt például a száműzetésben élő Napóleonra –, emellett pedig a profit növelése érdekében Kínában is sikerrel terjeszkedett. Miután a hazai fogyasztás növekedése következtében a Társaság szállítmányai az 1800-as évektől fogva nem hoztak elegendő hasznot az államkincstárnak, a szervezet másik fő profilja az ópium termelése és exportálása lett, amivel a Mandzsu-dinasztia birodalmából kiszivattyúzta az arany és az ezüst jelentős részét.

Ez a folyamat természetesen felkeltette a kínai császárok haragját, ám Nagy-Britannia két háborúban – az úgynevezett ópiumháborúkban – döntő győzelmet aratott Kína felett, és a Társaság által kitaposott úton egyre nagyobb befolyásra tett szert a távol-keleti birodalomban. Ezzel együtt azonban a Brit Kelet-indiai Társaság mind több feszültséget okozott, közben pedig egyre feleslegesebbé is vált, így a szipojok lázadása kiváló alkalmat teremtett gyarmati hatalmának felszámolására. Az 1857-es felkelés utáni évben London megfosztotta a Társaságot addigi privilégiumaitól, 1873-ban pedig fel is oszlatta a szervezetet, mely nélkül India alávetése elképzelhetetlen lett volna.