Kezdetét veszi Giordano Bruno római pere

Szerző: Tarján M. Tamás

„Lehet, hogy nektek, akik ítéletet hoztok, több okotok van a félelemre, mint nekem, aki elszenvedem azt.”
(Giordano Bruno)

1593. január 27-én került Giordano Bruno a római inkvizíció börtönébe, miután a katolikus vallás és világnézet alaptéziseit kétségbe vonó tanításai miatt Velencében a Szent Officium őrizetbe vette őt. Ezzel az aktussal vette kezdetét Giordano hét éven át húzódó római pere, melynek végén a modern világképet megalapozó tudós máglyahalállal bűnhődött korszakalkotó gondolataiért.

Giordano Bruno Nola városában, egy katona gyermekeként látta meg a napvilágot, 1548-ban. A fiatalember Nápolyban kezdte meg tanulmányait, három évvel később pedig belépett a Domonkos Rendbe. Bruno, aki a korban szellemi monopóliumot élvező arisztotelészi tanok mellett például Averroes munkásságával is megismerkedett, már fiatalon „problémásnak” bizonyult, ugyanis szabad gondolkodásából eredően teológiai tanulmányai során kétségeket fogalmazott meg a Szentháromság-tannal kapcsolatban, illetve vitára bocsátotta az ariánus téziseket, ami miatt nagyon hamar eretnekváddal illették.

Mindennek dacára Giordano Brunót 1572-ben pappá szentelték, három évvel később pedig teológiai doktori címmel jutalmazták, ám Nápolyban nem sokáig volt maradása. Elöljárói 1576-ban Rómába küldték az önfejű és provokatív szerzetest, Bruno azonban az inkvizíció fenyegetése elől hamarosan Genovába, majd 1578-ban a kálvinisták fellegvárába, Genfbe menekült. A férfinak itt sem volt sokáig maradása, ugyanis Giordano szabad szellemének a protestantizmus szigorú diszciplínája sem felelt meg; hamarosan kemény kritikával illette a kálvini reformáció intoleranciáját, aminek következtében Genfben is perbe fogták, majd száműzték a városból.

A vándor humanista ezután Toulouse-ba, majd egy újabb vita következményeként Párizsba került, ahol élete látszólag nyugvópontra jutott: III. Henrik francia király (ur. 1574-1589) udvarának elfogadó, nyugodt légkörének köszönhetően egyetemi oktatói állást kapott, 1583-ban pedig az uralkodó Angliába küldte őt, ahol Michel de Castelnau nagykövet védnöksége alatt Londonban és Oxfordban tartott előadásokat, miközben megismerkedett az ottani tudományos élet számos kiváló alakjával. Ebben az időben kötött életre szóló barátságot például Sir Philip Sidney angol költővel is.

A Franciaországban és Angliában töltött évek alatt teljesedett ki Giordano Bruno munkássága, mely nem csak a teológia és a filozófia, de a csillagászat és a matematika terén is forradalmian új gondolatokat hagyományozott az utókorra. Az egykori szerzetes mindenekelőtt azzal vált híressé, hogy Arisztotelész kritikusaként továbbfejlesztette a kopernikuszi világképet: Giordano műveiben nem kevesebbet állított, mint hogy Földünk egy végtelen univerzumban helyezkedik el, ahol a csillagok valójában távoli napok, ezek körül pedig számos olyan bolygó kering, mint a mienk. A tudós univerzuma az anyag és a forma végtelen variációiból állt, amit Démokritosz hatására apró, gömbszerű képződményekből – vö. atom – épített fel. Giordano Bruno tézisei természetesen nem maradtak meg az asztronómia határain belül, a férfi ugyanis elméletét filozófiai és teológiai aspektusból is hasonló részletességével dolgozta ki. A tudós először azzal „üzent hadat” az egyháznak, hogy cáfolta a Biblia illetékességét a tudományos kérdésekben, és a Szentírást a hit, illetve a filozófia világába „száműzte.”

Giordano persze nem elégedett meg ennyivel, hiszen forradalmian új világszemléletének hatása alatt az embert és a lelket is egy hatalmas körforgásba helyezte, melyben a gondoskodó Isten elvont „világszellemmé”, vagy „világlélekké” változott át. A férfi emellett provokatív írásaiban – például A gyertyaöntő című színműben – rendre pellengérre állította a társadalom belső ellentmondásait és képmutatását, részrehajlás nélkül bírálta a katolikus és protestáns etikát, de monista világában a Szentháromság tanának sem hagyott helyett. Bruno azzal is felháborodást keltett, hogy Averroes nyomán a hitet és a vallást a filozófiával azonos szintre degradálta, és az egyház intézményét a népek kormányzásának, a társadalom manipulációjának eszközeként definiálta, magyarán elvetette a kereszténység különleges voltát. Fontos megemlíteni, hogy Giordano az okkultizmus iránt is komoly érdeklődést mutatott, így például az előbbieknél is komolyabb botrányt okozott azon kijelentésével, miszerint Jézus és Mózes nem Isten segítségével, hanem varázslás útján vitte végbe csodáit.

Giordano Bruno forradalmian új nézetei már magukban is heves reakciót váltottak ki az „ortodox” tudomány képviselőiből, mindezt azonban tovább fokozta a tudós provokatív személyisége, aminek következtében a viták rendre személyes síkra terelődtek. Ebből eredően 1585-ben a férfi Angliából, majd hamarosan III. Henrik udvarából is távozni kényszerült, és több évig bolyongott a Német-Római Birodalom területén. Bruno 1591-ig lényegében egyetemről egyetemre vándorolt, így például II. Rudolf császár – I. Rudolf néven magyar király (ur. 1576-1608) – prágai udvarában, Wittenbergben, Frankfurtban és Helmstedtben is megfordult, ám idővel valamennyi keresztény felekezet kiközösítette, és nem akadt olyan város, mely szívesen látta volna őt falai között.

1591-ben aztán Giordanónak lehetősége nyílt a megállapodásra, ugyanis egy velencei patrícius, Giovanni Mocenigo a városállamba hívta őt, hogy tanítványául szegődhessen. Jóllehet, az itáliai utazás később hatalmas baklövésnek bizonyult, egy ideig Bruno biztonságban érezhette magát, amit többek között az is bizonyít, hogy hamarosan pályázott a padovai egyetem egyik megüresedő katedrájára. Sorsát végül az pecsételte meg, hogy reményeivel ellentétben Mocenigo sem az emlékezéstechnika, sem az okkultizmus terén nem szerezte meg az áhított tudást, ráadásul Bruno a padovai kudarc után vissza akart térni Frankfurtba, amit vendéglátója úgy akadályozott meg, hogy bepanaszolta őt a Szent Officiumnál.

1592 májusában per indult Giordano ellen Velencében, mely során nézetei egy részét hajlandó volt visszavonni, illetve azt a védekezési taktikát alkalmazta, hogy téziseinek filozófiai jellegét hangsúlyozta ki a teológiai alapon megfogalmazott vádakkal szemben. Bár a tudós velencei pere ígéretesen alakult, ügye 1592 végén mégis kedvezőtlen fordulatot vett, ugyanis a római inkvizíció, mely még mindig a Domonkos Rend tagjának tekintette Giordanót, a maga hatáskörébe rendelte a vizsgálatot.

Ennek folyományaként a vádlottat Rómába szállították, ahol 1593. január 27-én a Szent Officium börtönébe zárták, ezzel pedig hivatalosan is kezdetét vette az a per, mely a bizonyítékok összegyűjtésének nehézsége és a szerteágazó vádpontok miatt 7 éven át húzódott. Giordano Bruno a pápai inkvizítorok ellen már sikertelenül alkalmazta addigi taktikáját, ugyanis Róma csakis azt a megoldást tartotta elfogadhatónak, ha a vádlott teljes megbánást tanúsít, és összes tézisét visszavonja. Bruno összesen nyolc évet töltött az inkvizíció fogságában, ám ennyi idő alatt sem sikerült rábeszélni őt arra, hogy meghátráljon, ezért 1600. február 8-án bírái eretnekség vádjában bűnösnek találták és máglyahalálra ítélték. A férfit kilenc nappal később, február 17-én végezték ki Róma virágpiacán.

Giordano Bruno szörnyű halálát követően a szabad gondolkodás szimbóluma lett, így személyét az egyház szellemi befolyása ellen küzdő felvilágosult írók, a pápa világi ambíciói ellen harcoló Bonaparte Napóleon és az országegyesítésre törekvő olasz hazafiak is előszeretettel használták fel céljaikhoz. A forradalmian új világnézetet kialakító szerzetes ezzel együtt a tudományos gondolkodásban is maradandó nyomot hagyott, hiszen az univerzumról alkotott elképzeléseivel megalapozta a modern ember világképét, közben pedig olyan szellemóriásokat ihletett meg, mint Spinoza, vagy Schelling.