Buckingham herceg születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1592. augusztus 28-án született George Villiers, ismertebb nevén Buckingham hercege, Nagy-Britannia és a világ egyik leghíresebb kegyence. A férfi alakját idősebb Alexandre Dumas is megörökítette A három testőr című regényében, mindazonáltal Buckingham élete és jelleme számos ponton eltér attól, amit a nagyszerű regényből megismerhettünk.

A későbbi kegyenc egy alacsonyabb rangú vidéki nemesi család gyermeke volt, akit szülei a kezdetektől fogva az udvari életre neveltek: Villierst Franciaországba küldték tanulmányútra, megtanították vívni, táncolni és társalkodni is, mely „tudományok” az uralkodók környezetében ekkoriban nélkülözhetetlennek számítottak. A fiatalembert egyes nagyra törő főúri körök juttatták – 1614-ben – I. Jakab angol király (ur. 1603-1625) környezetébe, azzal a céllal, hogy kibuktassák a király korábbi kegyencét, Robert Carr somerseti grófot. Az első angliai Stuart uralkodó, Jakab udvartartásában a privilegizált férfiak jelenléte mondhatni gyermekkorától kezdve állandó volt; mióta a király 13 esztendősen közeli viszonyt alakított ki Lennox grófjával, a skóciai, majd – I. Erzsébet (ur. 1558-1603) halála után – a londoni udvarban megszokottá vált, hogy egyes férfiakat, majd fiatalembereket címekkel és ajándékokkal halmozott el.

A főúri körökben hamar szárnyra kelt a pletyka Jakab állítólagos homoszexualitásáról, amit némiképp megalapoz, hogy későbbi leveleiben „fiának és feleségének” titulálta Buckinghamet, és gyakran félreérthető nyilatkozatot tett arról, mennyire szereti kegyencét. Villiers mindenesetre kitúrta az udvarból Robert Carrt – aki egy időre börtönbe is került –, és hamarosan elkezdte építeni párját ritkító karrierjét. Jakab 1615-ben lovaggá ütötte a fiatalembert, majd őt is elhalmozta különféle rangokkal és ajándékokkal: Villiers-t 1617-ben már Buckingham grófjának szólították, nemsokára magkapta Coventryt, 1623-ban pedig hercegi rangra emelték, így – a királyi család tagjain kívül – ő lett Anglia legelőkelőbb nemes ura.

A kegyenc  sikeresen sütögette pecsenyéjét, kliensein és rokonain keresztül hatalmas befolyásra és anyagi haszonra tett szert Írországban. A visszaélésekkel tarkított vagyonszerzés az 1621. évi parlament figyelmét is felkeltette, Jakab azonban a törvényhozás idő előtti feloszlatásával megvédte kedvencét. Később Buckingham az angol külpolitikában is jelentős befolyásra tett szert, működése öt éve alatt azonban komoly károkat okozott az országnak: feltehetően az ő durvasága miatt hiúsult meg Károly walesi herceg – a későbbi I. Károly (ur. 1625-1648) – és egy spanyol infánsnő házassága, ami háborús konfliktust is eredményezett. Az 1625-ös, sikertelenül végződő cádizi portya, és a spanyol ezüstflotta elleni, kudarcba fulladt támadás egyaránt Buckingham lelkén száradt, ennek ellenére a népszerűtlen herceg volt az egyedüli, aki Jakab halála után is megtarthatta udvari pozícióját. I. Károly változatlanul megbízott a hercegben, és véleményén az sem változtatott, hogy a Buckingham által szervezett pfalzi hadjárat ugyancsak kudarcba fulladt.

A kegyenc időközben szövetséget kötött Richelieu bíborossal, Franciaország államminiszterével, és segítséget ígért a La Rochelle környékén berendezkedő hugenották kifüstölésére. Miután a franciabarát politika felháborította a protestáns Anglia lakosságát, Buckingham fordított egyet a köpönyegen; 1626-ban megindította a Ré szigete elleni hadjáratot, azonban egy váratlan húzással – népszerűsége megmentése érdekében – a protestánsok oldalán avatkozott közbe. A céltalan és értelmetlen háború csupán felesleges veszteségeket hozott az angolok számára, így Buckingham a szigetország leggyűlöltebb politikusa lett, és sokan csak mint az Antikrisztust emlegették. Az ellenszenv aztán a puritánokat tettlegességre sarkallta, és 1628. augusztus 23-án, a portsmouthi Greyhound Pubban egykori katonája, John Felton meggyilkolta Buckingham herceget. A szerencsétlenül járt kegyencet később a Westminster Apátságban helyezték végső nyugalomra.

Mint Buckingham életrajzából láthattuk, a valóság meglehetősen különbözik attól a képtől, amit a nagy francia író, az idősebbik Dumas ránk hagyott; A három testőrben ugyanis a herceg mint bátor angol gentleman jelenik meg, akit elsősorban a lovagiasság eszménye és Ausztriai Anna iránt érzett csillapíthatatlan szerelme vezérel. Bár kettejük viszonya „közismert”, a románcnak semmiféle valós alapja nincs, az egyedül az írók fantáziájának szüleménye. Ennek megfelelően ez a motívum nem csak Dumasnál, hanem az angol Charles Dickensnél is felbukkant, a realista szerző azonban rendkívül negatív képet alkotott Buckinghamről, a kegyencről, aki – szerinte – saját ambícióival és szertelenségével borzalmas károkat okozott Angliának. Bár e cikknek nem tiszte ítélkezni a valaha élt herceg felett, annyi biztos, hogy a dickensi megállapítás közelebb áll a valósághoz, mint a Dumas által alkotott – és sokkal szélesebb körben ismert – romantikus jellemrajz.