Báthory István lengyel király halála Grodnóban

Szerző: Tarján M. Tamás

„Gyermekké Magyarországon serdültél; ifjúságod Németországban és Itáliában edződött; vitézséged Lengyelországban vált ragyogóvá. Tetteidnek fényét és nagyságát az egész földkerekség csodálta […] Elvesztettünk egy bölcs királyt, egy igazságos bírót, egy bátor és szorgalmas hadvezért. Elvesztettük hazánk díszét és ragyogását, biztonságunk őrét, méltóságunk ékességét…”
(Részlet Krysztof Warzewicki királyi titkár gyászbeszédéből)

1586. december 12-én hunyt el Grodnó városában Báthory István erdélyi fejedelem (ur. 1571-1586) és lengyel király, akinek uralkodása a virágzás korszakát hozta el mindkét ország számára. Érdemei mellett Báthory útmutatást is adott a későbbi generációknak Erdély mozgásterének bővítésére és viszonylagos szuverenitásának megtartására.

Báthory István 1533-ban, a vajda címet több alkalommal is megszerző somlyói Báthory-ág sarjaként látta meg a napvilágot Szilágysomlyón. A későbbi fejedelem még csecsemő volt, mikor édesapja, Báthory István – aki Szapolyai János király (ur. 1526-1540) megbízásából ez idő tájt Erdélyt kormányozta – befejezte életét, így Várdai Pál esztergomi érsek gyámsága alatt nevelkedett, majd pártfogója révén I. Ferdinánd (ur. 1527-1564) bécsi apródjai közé került. Bár téves az a közhiedelem, miszerint Báthory a neves padovai egyetemen tanult, a Habsburgok udvarában szerteágazó humanista műveltséget szerzett, ami későbbi kultúrpolitikai intézkedéseiben jelentős szerepet játszott.

A fiatalember tehát szellemi és lelki táplálékát egyaránt Bécsből nyerte – ti. katolikus hitét is megőrizte –, ennek ellenére 1556-ban elpártolt I. Ferdinándtól, és – édesapja példáját követve – visszatért a Szapolyaiak szolgálatába. Az ifjú Báthory még abban az esztendőben jelentős befolyásra tett szert Erdélyben, miután Kolozsváron ő fogadta az öt esztendő után hazatérő János Zsigmondot (választott királyként ur. 1540-1570) és az özvegy Jagelló Izabella királynét; ennek előnyeit később a váradi főkapitányi tisztség, majd a keleti király mellett elfoglalt tanácsadói pozíció megszerzésével kamatoztatta, így hamarosan hadvezéri és diplomáciai képességeiről is számot adhatott.

A Partium őreként Báthory 1561-től hosszú háborúskodásba bonyolódott a Ferdinándhoz átpártoló Balassa Menyhárttal, illetőleg Zay Ferenc és Lazarus von Schwendi kassai főkapitányokkal, mely küzdelmek során Hadadnál ugyan súlyos vereséget szenvedett, ám Szatmár és Nagybánya – illetőleg családi birtokainak – visszafoglalásával sikereket is fel tudott mutatni. János Zsigmond emellett a Habsburgokkal folytatott tárgyalások során is Báthory István zsenijére támaszkodott, ám a főkapitány 1565. évi követjárása szerencsétlen véget ért, ugyanis I. Miksa (ur. 1564-1576) utasítására börtönbe került.

Báthory végül két és fél évig raboskodott a császárvárosban, ez pedig elegendő időnek bizonyult ahhoz, hogy egy másik tehetséges diplomata, Bekes Gáspár elfoglalja pozícióját. Ennek eredményeként a Habsburg Birodalom és Erdély viszonyát rendező 1570. évi speyeri szerződést az utóbbi politikus készítette elő, miután pedig János Zsigmond 1571 tavaszán befejezte életét, e két „erős ember” szállt harcba a hatalomért. A rivalizálás során Bekes mint az egyezmény őre, lépett fel, tehát de iure Miksa vajdajelöltjeként pályázott a trónra, ami az erdélyi rendek és a Porta előtt Báthory Istvánt sokkal rokonszenvesebbnek tüntette fel, így a szultáni athnamé és az 1571-es gyulafehérvári országgyűlés őt ruházta fel a fejedelmi hatalommal.

A Habsburgok természetesen tiltakoztak a döntés ellen, hiszen az a speyeri egyezmény megszegését jelentette, az oszmánokkal megkötött 1568-as drinápolyi béke azonban szűk mozgásteret hagyott Bécs számára. I. Miksa a következő esztendőkben a Felső-Magyarországon szervezkedő Bekes Gáspár támogatásával igyekezett nyomást gyakorolni az erdélyi fejedelemre, ám a trónkövetelő 1575. évi kerelőszentpáli veresége után Báthory István megszilárdította uralmát.

Ebben az időszakban Báthory és Miksa vetélkedésének valódi színtere már nem Erdély, hanem a Jagelló-dinasztia kihalása (1572) és a francia Valois Henrik (lengyel királyként ur. 1573-1575) szökése után ismét „királyt kereső” Lengyelország volt. IV. (Rettegett) Iván orosz cár (ur. 1547-1584) mellett a Habsburg uralkodó és a fejedelem is sorompóba szállt a trón megszerzéséért, mely versengésből 1575 végén a magyar jelölt került ki győztesen. A lengyel rendek választása elsősorban vallási toleranciája és hadvezéri kvalitásai miatt esett Báthory Istvánra, de az események alakulásában a fejedelem határozott fellépése – például Jagelló Annával kötött gyors házassága –, illetőleg Miksa 1576-ban bekövetkező halála is komoly szerepet játszott.

Báthory a korona megszerzésével látszólag óriási hatalomra tett szert, az orosz sztyeppétől Sziléziáig terjedő birodalom kormányzása azonban rengeteg terhet rótt a választott királyra. Az uralkodónak Erdélyben lehetősége nyílt arra, hogy az államot kiterjedt birtokaira és magánjövedelmeire támaszkodva centralizálja, Lengyelországban azonban hosszú és fárasztó harcra kényszerült az – 1573-as Articuli Henricianiban nyert privilégiumoknak köszönhetően – egyre több szabadságot élvező és a maga által szabott követelések teljesítését egyre kevésbé támogató nemesség ellenében. Mindemellett a széthúzó királyság zűrzavaros viszonyai szakadatlan háborúskodásra kötelezték Báthoryt: koronázása után a gazdag balti-tengeri kikötőváros, Gdansk lázadását kellett fegyverrel letörnie, majd 1579-ben – a rendek követelésére – a IV. (Rettegett) Iván által megszállt Livónia visszahódítására indult.

E küzdelmek idején a király jószerével csak saját bevételeire és hű erdélyi katonáira – köztük Székely Mózes későbbi fejedelemre (ur. 1603), Bornemissza Jánosra, vagy az időközben kegyelemben részesített Bekes Gáspárra – számíthatott, aminek fényében az oroszok felett aratott diadal és az 1582. évi Jam Zapolszki-i béke értékét még magasabbra kell becsülnünk. A Livónia visszafoglalásával záruló háborúban Báthory István diplomáciai zsenije is nélkülözhetetlennek bizonyult, ugyanis a szorult helyzetbe kerülő cár azzal próbált szövetségeseket találni Nyugat-Európában, hogy ígéretet tett Oroszország katolizálására, és a késlekedésért ellenfelét tette felelőssé. Báthoryra így 1582-ben már komoly nyomás nehezedett a pápaság és a Habsburgok részéről, ám I. Rudolf (ur. 1576-1608) semlegességét végül így is biztosítani tudta.

E küzdelmek fényében talán nem meglepő az az állítás, hogy Erdély számára nem hozott kézzel fogható hasznot Báthory István lengyel királlyá választása. Sokkal inkább jogosnak tűnhet az a vád, hogy az 1576-ban külföldre távozó fejedelem elhanyagolta országát, ám ez sem felel meg a valóságnak: Báthory minden időben gondoskodott arról, hogy – fivére, Kristóf, majd egy háromtagú tanács, végül Ghiczy János irányításával – stabil kormányzat vigye Erdély ügyeit, és az oszmánokkal fenntartott status quo ellenére komoly erőfeszítéseket tett a vazallus állam felvirágoztatására. Báthory művelt humanistaként igyekezett bekapcsolni a fejedelemséget Európa szellemi vérkeringésébe, a jezsuiták behívásával pedig – szigorúan békés eszközökkel – óvatos kísérletet tett a katolicizmus pozícióinak megerősítésére. Az uralkodó országlása alatt nem csak Vilniusban alapított egyetemet, hanem a fenti szerzetesrend letelepítésével a kolozsvári kollégium születésénél is múlhatatlan érdemeket szerzett.

Elhangzik olykor az a vád is, hogy Báthory elmulasztotta Erdély és Magyarország felszabadítására mozgósítani a lengyel koronával megszerzett erőforrásokat; ezt az állítást nem csak a fentebb leírtak cáfolják meg, hanem azok a nagyra törő tervek is, melyek az uralkodó szeme előtt lebegtek. Báthory István – felelős politikushoz méltó módon – Lengyelország kelet-európai főségének biztosításával – sőt, IV. (Rettegett) Iván halála után Oroszország meghódításával – akarta előkészíteni az oszmánok elleni háborút, a szabadságát féltő lengyel-litván nemesség azonban kevéssé támogatta őt ambícióiban, ráadásul a sors sem hagyott elegendő időt tervei megvalósítására. Báthory 1586. december 12-én befejezte dicsőséges pályafutását, és mivel gyermeke nem született, birodalma egy csapásra széthullott: a fejedelmi székben unokaöccse, Báthory Zsigmond (ur. 1588-1594/1594-1598/1598-1599/1601-1602), míg a lengyel trónon a svéd Vasa (III.) Zsigmond (ur. 1587-1632) követte őt, merész ambíciói azonban Erdély 17. századi – újabb – aranykorában döntő befolyást gyakoroltak kései örököseire.