rubicon
back-button Vissza
1571. április 2.

Thury György végvári vitéz halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az kiket gyermökségökből feltartott, / És sokféle szerencséken hordozott,
És üvélük sok dolgokban forgódott, / Ühozzájok jó hírt, jó nevet adott.
Ezek csoda nagy sirást tesznek vala, / Sem éjjel, sem nappal nem szünnek vala.
Azért immár jutának bujdosóba; / Mert elesett fejöknek koronája.”

(Siratóének Thury György haláláról)

1571. április 2-án halt meg az egyik leghíresebb magyar végvári vitéz, Thury György kanizsai kapitány, miután a törökök tőrbe csalták őt a Zala megyei Orosztonynál.

Thury egy felvidéki nemesi család sarja volt, mely már az Árpád-kor óta kiváló vitézeket adott a magyar királyoknak: a végvári hős nagyapja, Miklós például Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) seregében harcolt, édesapja, Gábor pedig a török hódítók ellen tüntette ki magát. Thury Györgyöt családja szintén katonai pályára szánta, a fiúnak pedig a lovaglás és a bajvívás fortélyainak elsajátítása mellett állítólag arra sem maradt ideje, hogy írni-olvasni megtanuljon. Az 1519 körül született vitézről 1544-ből származik az első híradás, mely arról tudósít, hogy Thuryt huszárfőlegénynek léptették elő Ság – a mai Ipolyság – várában. A legendáriumok aztán már a sági évekkel kapcsolatosan megkezdik a hős neves tetteinek sorolását, aki egy gyöngyösi tárgyalás során állítólag úgy leitatott egy törököt, hogy az kopjájával halálra sebezte magát. Thury Györgynek ugyanakkor nem volt szüksége arra, hogy ilyen furfangos módon bánjon el az ellenséggel: ezt bizonyítja az 1552. évi palásti vesztes csatában mutatott hősiessége is, amivel megmentette az olasz hadtestet a pusztulástól.

A következő években Thury bajvívóként és sikeres portyáival egyaránt növelte hírét, szolgálataiért pedig I. Ferdinánd (ur. 1527-1564) 1556-ban Léva kapitányi tisztségével és Bars vármegye főispáni címével jutalmazta hűséges vitézét. A katonának ugyanakkor nem volt szerencséje, mivel a Habsburg uralkodó két évvel később ezeket az adományokat az erdélyi fogságból kiszabaduló Dobó Istvánnak juttatta. Thury György ekkor Palota élére került, mely erődítmény Veszprém eleste után a Dunántúl egyik legfontosabb védőbástyája lett. Az új kapitány adómentességgel próbálta újranépesíteni Várpalota környékét, közben pedig egyre-másra vezette merész portyáit a hódoltság területére és számtalan párbajt vívott; a források szerint volt olyan török vitéz, aki csak azért érkezett Magyarországra, hogy megmérkőzhessen Thury Györggyel. Lehet, hogy az olvasó ezt a legendát már túlzónak tartja, az viszont kétségbevonhatatlan tény, hogy 1563-ban, Miksa főherceg – a későbbi I. Miksa magyar király (ur. 1564-1576) – pozsonyi koronázási ünnepségén Thury a válogatott külföldi lovagokat is felülmúlta, amiért az uralkodó a torna után aranysarkantyús vitézzé avatta.

Thury György pályafutása ugyanakkor nem csak a portyákon és a párbajokban szerzett dicsőségről szólt: ezzel egy időben a kapitánynak napi problémát jelentett, hogy zsoldot adjon katonáinak, illetve ellátmányt és hadianyagot szerezzen Palota számára, mely erősség ugyancsak kivívta maga ellen a törökök haragját. A várban uralkodó viszonyokat mutatja, hogy Thury az 1565-ös esztendőben – miután az udvar elutasította a Fehérvár elfoglalására szőtt terveit – benyújtotta lemondását I. Miksának, Bécs azonban továbbra is ragaszkodott a bátor vitézhez. Ennek következtében az 1566. évi török hadjárat idején még mindig Thury György védte Palota várát, segélykérései pedig ezúttal is süket fülekre találtak, holott a veszély nagyon is kézzel fogható volt: 1566 tavaszán ugyanis Arszlán budai pasa – önszorgalomból – kísérletet tett Palota elfoglalására, amit a védők vitézsége és Fortuna istennő együttes erővel akadályoztak meg. Thurynak először is azért volt hatalmas szerencséje, mert a törökök – elfogott végvári vitézek félrevezető beszámolói nyomán – éppen a legerősebb falszakasznál kezdték meg az ágyúzást, amit egy vakmerő, de eredményes magyar kitörés után már éjjel-nappal folytattak.

Palota megtartása tehát nem csak Fortuna érdeme volt, ám a várbeliek vitézsége és verejtéke nem lett volna elegendő a több ezer oszmán harcos eredményesen feltartóztatásához. Az ostromlók harci kedve persze napról napra fogyott, ez pedig fontos szerepet játszott abban, hogy a szerencse később ismét Thury György oldalára állt. 1566. június 5-én Arszlán egy minden addiginál erőteljesebb és eredményesebb rohamot indított Palota ellen, mellyel már kis híján megtörte a védők erejét, amikor őrszemei azt a hírt hozták, hogy a távolban hatalmas porfelhőt láttak. Az elcsigázott törökök között hamarosan elterjedt a hír, hogy a felhőt a vár felmentésére érkező keresztény csapatok kavarták, ezért kierőszakolták a pasánál a visszavonulást, és még aznap tábort bontottak. Thury Györgynek ismét hatalmas szerencséje volt, ugyanis a port csupán fát szállító szekerek verték fel, a győri főkapitány csapatai pedig csak három nappal a törökök távozása után érkeztek meg a várhoz; amennyiben tehát Arszlán pasa Palota alatt marad, minden bizonnyal megszerezte volna az erősséget, és később vélhetően a szultán sem vétette volna a fejét.

A palotai ostrom azonban így Thury György diadalával zárult, aki az 1566-os évben Veszprém és Tata visszavételében is hathatós segítséget nyújtott a győri főkapitány számára. A vitéz időközben lemondott a kapitányságról öccse, Márton javára, azonban nem sokáig maradt „feladat nélkül”, ugyanis Miksa 1567-ben a gondjaira bízta Kanizsát, mely még Várpalotánál is kiemelkedőbb helyet foglalt el a végvárrendszerben. Thury ezzel a dunántúli főkapitány helyettesévé lépett elő, ám helyzete semmivel sem lett előnyösebb, hiszen Kanizsa raktárai ugyanúgy kongtak az ürességtől, ahogy azt már Palota esetében megtapasztalta, Bécs pedig itt sem bizonyult bőkezűbbnek. Thury György tehát ugyanazokhoz az eszközökhöz nyúlhatott, mint korábban: megpróbálta benépesíteni a végvár környékét, portyákat vezetett, illetve megadóztatta a szigetvári és pécsi szandzsák jobbágyait. Jóllehet, II. Szelim (ur. 1566-1574) és I. Miksa időközben megkötötték a drinápolyi békeszerződést (1568), a végeken ez az egyezmény aligha hozott nyugalmat, Thury azonban eredményesen védelmezte a kanizsai határszakaszt.

Ali szigetvári bég aztán ravasz cselt eszelt ki a kapitány félreállítására: tervébe a pécsi, koppányi és fehérvári bégeket is bevonta, akik 1571 tavaszán együttes erővel Kanizsa alá vonultak, és pusztítani kezdték a környékbeli falvakat. Thury György természetesen azonnal a portyázók ellen vonult, akik  persze éppen erre vártak, és könnyűszerrel maguk után csalták a gyanútlan magyarokat. 1571. április 2-án, Orosztony közelében aztán Ali bég „lest vetett” a kanizsai kapitány maroknyi seregére, és többszörös túlerejével kelepcébe zárta neves ellenfelét. Thury vitézül küzdött ugyan, de nem tudott kitörni a törökök gyűrűjéből, akik kezdetben megpróbálták élve foglyul ejteni a rettegett harcost. A kapitány persze mindenáron el akarta kerülni ezt a szégyent, ezért a szemtanúk szerint egy idő után már sisak nélkül harcolt, hogy könnyebben végezhessenek vele. Thury György végül életét vesztette az orosztonyi mocsárban, fejét pedig az oszmánok Konstantinápolyba vitték, ahol állítólag különleges tiszteletadással temették el. A „magyar Cidnek” is nevezett hős testét Zrínyi György helyeztette végső nyugalomra Kanizsán, családja és hű katonái gyászában pedig az egész ország osztozott, hiszen kevés olyan vitéz termett a török elleni küzdelem során, mint amilyen Thury György volt.