Egmont és Horne grófok kivégzése Németalföldön

Szerző: Tarján M. Tamás

1568. június 5-én végezték ki Brüsszel főterén Egmont és Horne németalföldi grófokat, a spanyol birodalmi politika elleni mozgalom két fő alakját. A haláluk miatti felháborodás is hozzájárult a nyolc évtizeden át zajló németalföldi szabadságharc kirobbanásához.

Németalföld területe hagyományosan öt grófságból állt, melyeket Burgundia még a 15. század során egyesített. Miután a későbbi császári címet is megszerző Miksa (ur. 1493-1519) feleségül vette Merész Károly burgundi herceg (ur. 1467-1477) lányát, Németalföld területe a – spanyol koronát is birtokló – Habsburgokra szállt. A 16. század során a tartomány a dinasztia világbirodalmának legfényesebb ékköve lett, a világtengerek megnyílása – és a spanyol földről elérkezett zsidók tömeges letelepedése – ugyanis páratlan gazdasági fejlődést hozott a tartományok számára. Németalföld városai a nem csak a gazdaság, de a tudomány és a művészet fellegvárai lettek, ahol a 16. század során – Habsburg Mária, majd Pármai Margit helytartósága idején – a reformáció tanai is gyorsan teret hódítottak.Változást Németalföld életében II. Fülöp (ur. 1556-1598) hatalomra kerülése hozott, aki az északi tartományból származó V. Károllyal (ur. 1519-1556) ellentétben jóval kevesebb érzékkel nyúlt eme birtokaihoz.

Fülöp az erőszakos centralizáció híve és a protestantizmus esküdt ellensége volt, amit először Granvelle teljhatalmú miniszter kinevezése jelzett. Orániai Vilmos, Egmont és Horne grófja ugyan elérte az erőszakos miniszter lemondatását, de ezzel éppen fordított eredményt értek el, mert az „engedetlenségre” válaszul Fülöp 1565-ben Németalföldön bevezette az inkvizíciót. A királyi intézkedés aztán olyan elemi erejű felháborodást eredményezett, hogy az 1566. esztendő során radikális evangélikusok képromboló mozgalmat szerveztek – a lutheránusok ugyanis elutasították a szentek és szentképek tiszteletét – melynek tagjai Hondschote városból kiindulva számos katolikus templomot feldúltak, és kiraboltak. Orániai Vilmos és társai – a hangulat csillapítása érdekében – hiába küldtek egy 400 nemes által aláírt kérvényt Madridba, Fülöp a „koldusoknak” gúnyolt németalföldiek kérésére sem tágított ellenreformációs terveitől, sőt, a következő év során Fernando Alvarez de Toledót, Alba hercegét küldte a tartományba.

Alba teljhatalommal érkezett Németalföldre és brutális módszerekkel látott neki a rendcsinálásnak: Brüsszelben vésztörvényszéket hozott létre, mely kormányzósága alatt összesen mintegy 8000 embert ítélt fővesztésre, vagy máglyahalálra. Mikor 1567 során a spanyol hajtóvadászat megkezdődött, a nemesi párt fő szervezőjének tekintett Orániai Vilmos német földre menekült, és ugyanezt tanácsolta Egmont és Horne grófoknak is. A két arisztokrata azonban birtokán maradt, ugyanis nem gondolták, hogy bármiért felelősségre vonhatnák őket, hiszen múltjuk bővelkedett a spanyol királyoknak tett szolgálatokban: példának okáért mindketten a legelőkelőbb Habsburg kitüntetés, Aranygyapjas Rend lovagi címének birtokosai voltak. Egmont és Horne ezenfelül hithű katolikusok voltak, akik éppen úgy ellenezték a szentképromboló mozgalom tevékenységét, mint Alba hercege.

Mindennek dacára a teljhatalmú kormányzó 1567. szeptember 9-én elfogatta a nemesi ellenállás két szimbolikus alakját, majd felségárulás és lázadás vádjával – mondván, az ő hibájuk volt a protestáns dúlás – börtönbe vetette őket. A jogsértő eljárás az egész tartományt felháborította, 1568 elején a déli vallon területeken Orániai Vilmos vezetésével már fegyveres ellenállás is szerveződött, ám ez sem tudta megmenteni a két nemest. Egmontot és Horne-t 1568. június 5-én lefejezték a brüsszeli piactéren.

Alba kegyetlenkedésével ugyanakkor nem érte el célját, hiszen a két arisztokrata szerencsétlen sorsa nem félelmet keltett, hanem sokkal inkább arra ösztönözte a tartomány nemeseit, hogy fegyveres ellenállást szervezzenek a spanyolokkal szemben. A németalföldi konfliktus a „tengeri koldusok” vezetésével 1572-től már fegyveres küzdelembe csapott át, mely nyolc évtizeden át tartott. Bár a szabadságharc eredményeként függetlenné váló Hollandia csak 1648-ban – a vesztfáliai békében – kapott elismerést, az ország már az 1579-es Utrechti Unióval kinyilvánította szabadságát Fülöppel szemben, és megindult a nagyhatalmi státusz felé.