Szulejmán szultán halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Szulimán jó lóra ülni igen siet,
De bán gyorsasága már régen ott termett,
Tizet ottan levág császár segitségét,
Igy császárnak osztán Zrini szólni kezdett:

"Vérszopó szelendek, világnak tolvaja,
Telhetetlenségednek eljütt órája;
Isten büneidet tovább nem bocsátja,
El kell menned, vén eb, örök kárhozatra."

Igy mondván, derekában ketté szakasztá,
Vérét és életét az földre bocsátá;
Átkozódván lelkét császár kiinditá,
Mely testét éltében oly kevélyen tartá.”

(Részlet a Szigeti veszedelem című műből)

1566. szeptember 6-án hunyt el I. Szulejmán (ur. 1520-1566), az Oszmán Birodalom egyik legjelentősebb szultánja, aki hosszú uralkodása során megszerezte a földközi-tengeri török hegemóniát, megsemmisítette a középkori Magyar Királyságot, elfoglalta Irakot és döntő vereséget mért a perzsákra. Bár a magyar történelemben Szulejmánnal kapcsolatban elsősorban a hódító alakja maradt fenn, regnálása gazdasági és kulturális szempontból is a birodalom fénykora volt. 

Az 1494-es születésű Szulejmán a „vitéz” jelzővel illetett I. Szelim szultán (ur. 1512-1520) fia volt, aki nyolcéves uralkodása alatt meghódította Kelet-Anatóliát, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot. A herceg már apja életében tehetséges vezetőnek bizonyult, miután Szelim kinevezte őt Magnészia kormányzójának; 1520-ban aztán Szulejmán a trónt is megszerezte, és nekilátott világhódító tervei megvalósításához. Míg apja és nagyapja a régi kudarcok emléke miatt békében élt Magyarországgal, a fiatal szultán úgy vélte, hogy az egykor Hunyadi János által védelmezett királyság elleni háború már nem jelenthet kockázatot számára, ezért belefogott a Duna völgyének meghódításába. 

Szulejmán 1521-ben elfoglalta a magyar végvárrendszer legfontosabb pontját, Nándorfehérvárt. A következő években a szultán kisebb várvívásokkal és betörésekkel előkészítette a döntő csapást, miközben – elsőként az oszmán vezetők közül – bekapcsolódott az európai diplomáciába. Szulejmánnak kapóra jött, hogy I. Ferenc francia király (ur. 1515-1547) segítségre szorult a Habsburgok elleni küzdelemben, később aztán az Oszmán Birodalom szövetségre lépett Franciaországgal, kapcsolatait pedig ürügyül használta fel európai hódításaihoz. A diplomácia fonákságát mutatja, hogy Szulejmán egy időre a pápai hatalommal is egy oldalra került, holott 1522-ben meghódította a Johannita Lovagrend kezén lévő Rodosz szigetét. 

Szulejmán aztán a Habsburgok elleni küzdelem jegyében 1526 során végzetes csapást intézett Magyarország ellen, és a mohácsi csatában döntő győzelmet aratott II. Lajos magyar király (ur. 1516-1526) felett. A király halála polgárháborúhoz vezetett; Szulejmán a következő években a maga hasznára fordíthatta Habsburg Ferdinánd (ur. 1527-1564) és Szapolyai János (ur. 1526-1540) trónharcát. Bécs 1529-es ostrománál viszont kudarcot vallott a hősiesen védekező Niklas von Salm ellen. A szultán a rivális magyar királyok közül a gyengébbik – Szapolyai, majd annak fia, János Zsigmond (ur. 1540-1570) – oldalára állt, 1541-ben csellel elfoglalta Budát és az ország középső részét közvetlen oszmán uralom alá helyezte. A következő évek hadjáratai megszilárdították a magyarországi hódításokat; Szulejmán kiszélesítette a Hódoltságnak nevezett területet, illetve vazallusává tette az Erdélyi Fejedelemséget.  

Mindazonáltal Szulejmán tervei túlmutattak Magyarországon, fő ellenségei ekkor már a Habsburgok voltak, ám fő célját, Bécs elfoglalását nem sikerült megvalósítania. 

Keleten a szultán bizalmas barátja, Ibrahim nagyvezír 1533-ban döntő győzelmet aratott a perzsa sah ellen, majd meghódította a mai Irak területét, és kiterjesztette a birodalom határait egészen a Perzsa-öbölig. Emellett Szulejmán hadvezérei folytatták Szelim megkezdett hódításait is, és egészen Algériáig török fennhatóság alá vonták az észak-afrikai partvidéket, meghódították Rodoszt, és a szultáni flotta hegemóniát épített ki a Földközi-tengeren. Az Oszmán Birodalom hódításainak csúcspontja Szulejmán uralmához kötődött, utódai mindinkább védekezésre kényszerültek az európai hatalmakkal, elsősorban a Habsburgokkal szemben. 

Bár Szulejmán a magyar népi emlékezetben elsősorban a kárunkra végrehajtott kegyetlen hódítások révén maradt meg, valójában rendkívül sokoldalú és tehetséges uralkodónak bizonyult, aki minden téren prosperitást hozott az Oszmán Birodalom számára. A szultán az állandó háborúk mellett a törvényhozásra is különös gondot fordított, lerakta az oszmán jogrend alapjait, miközben megreformálta az adóztatást és a közigazgatást is. 

A szultáni törvények fellendítették az ipart, hatalmas bevételeket eredményeztek a kereskedelemben, miközben a fejlődést a fényűző konstantinápolyi építkezések, a birodalmon belüli infrastrukturális beruházások és az iskolaalapítások is demonstrálták. Nem véletlen, hogy Szulejmán uralma az oszmán művészetben is aranykort hozott – maga a szultán is tehetséges költő és aranyműves volt –, így aztán a szultánt a török nép mint törvényhozót őrizte meg emlékezetében. 

A 46 éven keresztül uralkodó Szulejmán végül éppen Magyarországon, a Habsburgok ellen vezetett sokadik hadjárata során vesztette életét. Miután hűbérese, János Zsigmond segítséget kért I. Miksa ellen (ur. 1564-1576), a Porta az 1566. évre hadjáratot hirdetett, a 72 éves Szulejmán pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a háborút személyesen ő vezesse. Az oszmán sereg a nyár folyamán ostrom alá vette Szigetvár erődjét, az idős uralkodó pedig néhány nappal a vár elfoglalása előtt, szeptember 6-án elhunyt. 

A várkapitány Zrínyi Miklós emlékét dédunokája, a költő és hadvezér Zrínyi örökítette meg Szigeti veszedelem című művében. Bár az eposz nyomán elterjedt legenda szerint a szultán a várkapitány kardjától esett el, a valóságban a Szulejmánnal betegség, talán a török táborban pusztító járvány végzett. Mivel az ostromlók morálját a halálhír súlyosan rombolta volna, a szultáni haditanács egészen a hadjárat végéig eltitkolta azt, és csak Konstantinápolyban hozta nyilvánosságra. Szulejmán testét a birodalom fővárosába vitték, ám szívét és belső szerveit a Szigetvár melletti Turbékon temették el. A temetkezési hely fölé mauzóleumot majd mecsetet építettek, ami a következő évtizedekben iszlám zarándokhelyül szolgált.

A trónt hamarosan II. Szelim (ur. 1566-1574), Szulejmán egyetlen élve maradt fia foglalta el, akinek zavartalan öröklése érdekében apja korábban másik két fiát megölette. A törökök által „Korhely” jelzővel illetett Szelim uralkodása viszont már stagnálást hozott, az öt évvel később vívott vesztes lepantói tengeri csata pedig hanyatlással fenyegette a fénykorát élő birodalmat.