I. Miksa magyar király koronázása Pozsonyban

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az ember csak az emberek felett uralkodik, a lelkiismeretnek csak Isten a bírája.”
(I. Miksa magyar király)

1563. szeptember 8-án koronázták meg Pozsonyban I. Miksa magyar királyt (ur. 1564-1576) – II. Miksa néven német-római császár –, I. Ferdinánd (ur. 1527-1564) fiát és későbbi örökösét, akinek 12 évig tartó országlása elsősorban az oszmánokkal kötött drinápolyi béke és az Erdélyi Fejedelemség státusát rendező speyeri szerződés miatt maradt emlékezetes.

Miksa 1527-ben, Bécsben látta meg a napvilágot, I. Ferdinánd és Jagelló Anna magyar királyné legidősebb gyermekeként. A trónörökös a szigorú spanyol udvari etikettnek megfelelő nevelést kapott, ennek ellenére már fiatalon komoly érdeklődést mutatott a protestáns vallási irányzatok iránt, de életvidám természetével és a művészetek szeretetével is kitűnt a dinasztia tagjai közül. Miksát ezzel összefüggésben gyakran titulálták „furcsa császárnak”, szokatlanul toleráns viselkedése miatt pedig utóbb a „lutheránus Habsburg” nevet is megkapta. Fia gondolkodása egyébként I. Ferdinándot is komoly aggodalommal töltötte el, ezért a megfelelő „átnevelés” érdekében 1548-tól bátyja, V. Károly német-római császár (ur. 1519-1556) gondjaira bízta kijelölt örökösét. Miksa két évet töltött spanyol földön, ahol feleségül vette nagybátyja leányát, Máriát, és egy ideig a helytartói feladatkört is betöltötte, ám jellemét a buzgó katolikus környezet sem változtatta meg.

A trónörökös 1552-ben tért vissza Bécs városába, és azontúl aktív szerepet vállalt az osztrák ág birodalmának kormányzásában. Miután Ferdinánd 1556-ban megörökölte bátyjától a császári címet, a magyarországi ügyek intézése döntő részben Miksára hárult, aki meghatározó szerepet játszott a végvárrendszer fejlesztésében és a pozsonyi rendekkel folytatott tárgyalásokban. A Habsburg-dinasztia két ága között húzódó örökösödési vita ellenére a férfi az évek során apja összes titulusára jogot szerzett: 1549-ben cseh, majd 1562-ben, Frankfurtban római királlyá koronázták, 1563. szeptember 8-án, Pozsonyban pedig a magyar Szent Korona is a fejére került. Ferdinánd 1564 nyarán abban a tudatban hunyhatta le a szemét, hogy az általa felépített birodalom egyben maradt; ez természetesen komoly tehertételnek bizonyult a két Habsburg-ág viszonyában.

Miksa 12 éves országlása utóbb meglehetősen haloványan maradt meg a köztudatban, ám a valóságban a „furcsa császár” kormányzása alatt született döntések nagymértékben meghatározták Magyarország és a közép-európai térség jövőjét. Az uralkodó a három részre szakadt királyságot illetően Ferdinánd politikáját követte, így 1565–67 között új háborút kezdett Erdéllyel az északkeleti vármegyék birtoklásáért. Miksa hadvezére, Lazarus von Schwendi győzelmei nyomán újabb főkapitányság alakult a Tiszántúlon, a Szepesi Kamara megszervezésével pedig a keleti országrész pénzügyi igazgatása és az ottani végvárak ellátása is hatékonyabbá vált. Az Erdély elleni sikerekkel ugyanakkor éles kontrasztban állt a bécsi udvar 1566-ban tapasztalható tehetetlensége, amikor – élete utolsó hadjáratán – I. Szulejmán (ur. 1520-1566) Gyulát és Szigetvárt is hatalmába kerítette; sokan e kudarcok alapján ítélik meg Miksa kormányzását, pedig a királynak a valóságban nem volt reális esélye e távoli erősségek megtartására.

Ha tehát el is ítéljük az uralkodó kockázatkerülő magatartását, más vonatkozásban pozitívan kell értékelnünk stratégiáját, hiszen ez a megfontolás vezetett az 1568-as drinápolyi béke, majd a János Zsigmonddal (választott királyként ur. 1540-1570) tető alá hozott 1570-es speyeri egyezmény megkötéséhez. E két szerződésnek köszönhetően a Duna-medencében egy több mint két évtizeden át tartó fegyverszüneti időszak köszöntött be, mely Erdély és a királyi Magyarország számára egyaránt fellendülést hozott. Más kérdés, hogy a keleti fejedelemségben végül nem Miksa akarata érvényesült, hiszen János Zsigmond halála után Báthory István (ur. 1571-1586) szerezte meg a hatalmat, aki utóbb – 1575-ben – a lengyel trónért folytatott versenyben is legyőzte a Habsburg uralkodót.

Miksa tehát országlásának 12 esztendeje alatt a felesleges kockázatok kerülését és a békés fejlődés lehetőségeinek biztosítását tartotta szem előtt, amely stratégiáról elmondható, hogy szorosan illeszkedett a néhai I. Ferdinánd politikájához. A császár-király hasonló megfontolásból – és a spanyol Habsburg-ággal fennálló borús viszony miatt – a II. Fülöp (ur. 1556-1598) vezette földközi-tengeri törökellenes háborútól is távol maradt, mely során az oszmánok 1571-ben, Lepantónál súlyos vereséget szenvedtek. Miksa a viszonylagos nyugalom megteremtése mellett vallási toleranciájával is rokonszenvet ébresztett alattvalóiban, jóllehet, alakja – országlásával együtt – később elhalványult a magyarság emlékezetében. Az uralkodót 1576-ban bekövetkező halála után fia, Rudolf (magyar királyként ur. 1576-1508) követte a magyar, cseh és német-római császári trónon.