Loyolai Szent Ignác halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1556. július 31-én hunyt el Loyolai Szent Ignác szerzetes, a Jézus Társaság – vagyis a jezsuita rend – alapítója, az ellenreformáció vallási küzdelmeinek és katolicizmus megújulásának egyik legjelentősebb alakja.

Ignác Navarra – a mai Baszkföld – egyik előkelő famíliájából, a Loyola-családból származott, gyermekkorát, rangjának megfelelően, a navarrai királynék apródjaként töltötte. Életrajzírói szerint a későbbi szerzetes fiatal korában a katonáskodás mellett a világi örömökre adta fejét, és a harcmező veszélyei mellett az udvarlásban és a mulatozásban is nagy kedvét lelte. Loyolai Ignác számára az 1521-es esztendő jelentett fordulópontot – becslések szerint ekkor lehetett 40 esztendős –, amikor Pamplona ostrománál életveszélyes sérülést szerzett; az ágyúlövés folytán a katona hosszú hónapokig betegágyban maradt, ez idő alatt pedig – jobb híján – rengeteget olvasott, főleg a Bibliát, Jézus élettörténetét és a Szentek életének egy kiadását forgatta.

A művek és a gyógyulás közben tapasztalt látomások arra sarkallták Ignácot, hogy felhagyjon korábbi életformájával; a szent hamarosan az aszkézis felé fordult, és semmi egyébre nem vágyott, mint hogy Isten igéjét terjessze a hitetlenek között. Loyolai Ignác 1522-ben Montserratba zarándokolt, és miután jelképesen a Szent Szűz szobrához tette régi fegyvereit, Manresa városa mellett telepedett le, ahol rengeteg elmélkedése és imája eredményeként megírta híres Lelkigyakorlatos könyvét.

Az aszkéta hamarosan megvalósította első tervét, és Jeruzsálembe zarándokolt, de miután látta, hogy térítő munkája a vártnál jóval kevesebb eredménnyel járt, visszatért Spanyolországba, és – szinte az alapoktól –, megkezdte iskolai tanulmányait. Az elemi latin grammatikától tíz év alatt, 1534-re jutott el a magiszteri fokozatig, miközben prédikációi, apostoli kijelentései miatt sűrűn került az inkvizíció figyelmének középpontjában. Ignác hitéért és fanatizmusáért kétszer is ki kellett állja a vallási törvényszék vizsgálatát, de az inkvizítorok végül mindkét alkalommal ártatlannak találták. Párizsi tanulmányai befejeztével így a papi szeminárium hallgatója lehetett, miközben hét barátjával – köztük Xavéri Szent Ferenccel és Fáber Péterrel – létrehozott egy vallásos közösséget. Ez az elkötelezett klerikusokból álló kör lett a későbbi jezsuita rend alapja.

A társaság – Ignác szándékainak megfelelően – Jeruzsálemben akarta megkezdeni térítő munkáját; a papok az 1537-es év elején meg is érkeztek Velencébe, a Földközi-tenger kapujába, de miután abban az esztendőben nem indult zarándoklat a Szentföldre, a klerikusok végül másképp döntöttek. Ignác látomásai nyomán a hét férfi Rómába ment, ahol egyenesen a pápának ajánlották fel szolgálataikat. Az egyház akkori feje, III. Pál 1540 szeptemberében fogadta el az Ignác által írt regulát – rendi szabályzatot –, ezzel hivatalosan is megalakult a Jézus Társaság, vagy más néven a jezsuita rend.

Ignác tíz év kitartó munkájával, az ötvenes évek elejére megalkotta a Konstitúciók – latinul Constitutiones – című művet, mely elméletben felépítette a jezsuita rend hierarchiáját, és megfogalmazta az alapítók céljait. A rend fő feladatának a katolikus egyház híveinek gyarapítását, illetve Róma főségének kiterjesztését tekintette, mely munka nem csak erős hitet és komoly műveltséget kívánt, hanem – sok szerzetesrendtől eltérően – azt is megkövetelte, hogy a szerzetesek otthonosan mozogjanak a világi társadalomban. A társaság célkitűzéseivel a tridenti zsinat (1545-1563) után kibontakozó ellenreformáció legfontosabb tartóoszlopa lett, mely nem csak a protestáns Európában – főleg német földön, majd Magyarországon – végzett eredményes térítő munkát, de komoly pozíciókat szerzett Amerikában, Kongóban, Japánban, Kínában és Indiában is.

A Loyolai Ignác által alapított jezsuita rend száz éven belül legyőzte versenytársait az egyházi oktatás terén, felügyelete alá vonta az európai katolikus hatalmak diplomáciáját, és – a nevelésen és a gyóntatószéken keresztül – számos uralkodó politikáját is döntő módon befolyásolta. Ignác a villámgyors térhódítást az Örök Városban alapított Római Kollégium és a Német Római Kollégium – a későbbi Collegium Germanicum-Hungaricum – segítségével biztosította, ahol 1540 után évről évre mind több jezsuita szerzetest készítettek fel a rend által meghirdetett küzdelemre és szolgálatra.

Loyolai Ignác 1556 júliusában bekövetkező halálakor a Jézus Társasága már több mint 1000 taggal büszkélkedhetett, akik a világ négy kontinensén hirdették az igét, és építették tovább a jezsuita rend hálózatát. A pápaságnak tett szolgálataiért és személyes példamutatásáért Loyolai Ignácot már 1622-ben kanonizálták, emlékét a katolikus egyházban máig kiemelt tisztelettel ápolják.