Loyolai Szent Ignác halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1556. július 31-én hunyt el Loyolai Szent Ignác szerzetes, a Jézus Társasága – vagyis a jezsuita rend – alapítója, az ellenreformáció vallási küzdelmeinek és a katolicizmus megújulásának egyik legjelentősebb alakja.

Ignacio de Loyola Baszkföld Guipúzcoa tartományában, egy előkelő baszk nemesi család sarjaként született 1491-ben, tizenkét testvér közül utolsóként. Gyermekkorában egy spanyol nagyúr apródjaként szolgált, fiatal korában pedig a katonáskodás mellett az udvarlásban és a mulatozásban is nagy kedvét lelte.

Loyolai Ignác számára az 1521-es esztendő fordulópontot jelentett, amikor Franciaország és a Habsburg-ház egymás elleni harcában Pamplona ostrománál egy ágyúgolyó életveszélyesen megsebesítette. Emiatt hosszú hónapokig betegágyban maradt, és rengeteget olvasott. Mivel más nem volt kéznél, így főleg a Bibliát, Jézus élettörténetét és a Szentek életének egy kiadását forgatta.

A művek olvasása és a gyógyulás közben tapasztalt látomások arra sarkallták, hogy felhagyjon korábbi életformájával, az aszkézis felé fordult, és semmi egyébre nem vágyott, mint hogy Isten igéjét terjessze a hitetlenek között. Loyolai Ignác 1522-ben Montserratba zarándokolt, és miután jelképesen a Szent Szűz szobrához tette régi fegyvereit, Manresa városa mellett telepedett le, ahol rengeteg elmélkedése és imája eredményeként megírta híres Lelkigyakorlatos könyvét.

Később a Szentföldre zarándokolt, de miután látta, hogy térítő munkája a vártnál jóval kevesebb eredménnyel járt, visszatért Spanyolországba, és úgy döntött tanulni fog. A spanyol városok – Barcelona, Alcalá, Salamanca – után Párizsban folytatott tanulmányokat, amely során az alapoktól, az elemi latin grammatikától tíz év alatt jutott el a magiszteri fokozatig. Mindeközben prédikációi, apostoli kijelentései, az emberek között folytatott személyes lelkigondozása, illetve ezek újszerűsége az inkvizíció figyelmét is felkeltette, és a kihallgatások mellett két ízben be is börtönözték, de felmentették.

Bár már Barcelonában szeretett volna egy olyan közösséget teremteni, amelynek tagjaival együtt hirdethette volna Jézus Krisztus tanításait, de az első kísérletei nem jártak eredménnyel. Párizsban viszont több társával, köztük Xavéri Szent Ferenccel és Fáber Péterrel, létrehozott egy vallásos közösséget, amely a későbbi jezsuita rend alapja lett. Szövetségüket 1534. augusztus 15-én közös fogadalommal pecsételték meg, és úgy döntöttek, hogy működésüket Jeruzsálemben kezdik meg, de ha nem sikerül oda eljutniuk, akkor Rómában felajánlják szolgálataikat a pápának. Miután Ignácot és társait 1537. június 24-én pappá szentelték elmentek Velencébe, de mivel abban az esztendőben nem indult zarándoklat a Szentföldre, végül Rómába indultak a pápához. Útban Róma felé egy látomás is megerősítette Ignác számára, hogy ezt az utat kell követniük, így első szentmiséjét is már itt mutatta be 1538 karácsonyán a Santa Maria Maggiore-bazilikában.

Az egyház akkori feje, III. Pál 1540 szeptemberében fogadta el az Ignác által írt regulát – rendi szabályzatot –, ezzel hivatalosan is megalakult a Jézus Társasága, vagy más néven a jezsuita rend.

Loyolai Ignác tíz év kitartó munkájával, az ötvenes évek elejére megalkotta a Konstitúciók – latinul Constitutiones – című művet, mely elméletben felépítette a jezsuita rend hierarchiáját, és megfogalmazta az alapítók céljait. A rend fő feladatának a katolikus egyház híveinek gyarapítását, illetve Róma főségének kiterjesztését tekintette, mely munka nem csak erős hitet és komoly műveltséget kívánt, hanem – sok szerzetesrendtől eltérően – azt is megkövetelte, hogy a szerzetesek otthonosan mozogjanak a világi társadalomban. A társaság célkitűzéseivel a tridenti zsinat (1545–1563) után kibontakozó ellenreformáció legfontosabb tartóoszlopa lett, mely nem csak a protestáns Európában – főleg német területeken, majd Magyarországon – végzett eredményes térítő munkát, de komoly pozíciókat szerzett Amerikában, Kongóban, Japánban, Kínában és Indiában is.

A Loyolai Ignác által alapított jezsuita rend száz éven belül vezető szerepre tett szert az egyházi oktatás terén, felügyelete alá vonta az európai katolikus hatalmak diplomáciáját, és – a nevelésen és a gyóntatószéken keresztül – számos uralkodó politikáját is döntő módon befolyásolta. A jezsuita rend szellemiségének térhódítását az Örök Városban alapított Római Kollégium és a Német Római Kollégium – a későbbi Collegium Germanicum-Hungaricum – biztosította, ahol 1540 után évről évre mind több jezsuita szerzetest készítettek fel a rend által meghirdetett küzdelemre és szolgálatra.

Loyolai Ignác 1556 júliusában bekövetkező halálakor a Jézus Társasága már több mint 1000 taggal büszkélkedhetett, akik a világ négy kontinensén hirdették az igét, és építették tovább a jezsuita rend hálózatát. A pápaságnak tett szolgálataiért és személyes példamutatásáért Loyolai Ignácot 1609-ben előbb boldoggá, majd 1622-ben szentté avatták, emlékét a katolikus egyházban máig kiemelt tisztelettel ápolják.