III. Gyula pápa felmenti Fráter György gyilkosait

Szerző: Tarján M. Tamás

„Teteme végre helyet kapott a gyulafehérvári templomban, ahová néhány barátja szállította, a templom nagyobb hajója közepén a Hunyadi Corvin János királyé mellett, kősírban helyezték el, melyet utoljára Ferdinánd költségén Castaldo rakatott.”
(Jókai Mór)

1555. február 14-én zárult le a római Szentszék által indított per, mely az 1551 decemberében elhunyt Fráter György meggyilkolásának körülményeit vizsgálta, akit I. Ferdinánd magyar király (ur. 1527-1564) és Castaldo tábornok megbízásából öltek meg.

Fráter György voltaképpen politikusi pályafutása során végig ellentmondásosan viszonyult a Habsburgokhoz, hiszen 1541-ig, Buda elestéig Szapolyai János királyt (ur. 1526-1540), majd a csecsemő János Zsigmondot (választott királyként ur. 1540-1570) támogatta, az ország három részre szakadása után azonban – Erdély kormányzójaként – megpróbált Bécshez közeledni. A főváros elvesztése miatt személyes felelősséget érző politikus már 1541 decemberében, Gyaluban egyezményt írt alá Ferdinánd követeivel arról, hogy Buda visszafoglalása esetén hajlandó átadni a fejedelemséget a király számára.

Az 1542. évi hadjárat végül arcpirító kudarcba fulladt, így Fráter az önálló utat választotta, és a következő években lerakta az Erdélyi Fejedelemség alapjait, mely állam főleg a gyulafehérvári püspökség jövedelmeire támaszkodott. A barát aztán az 1549-es nyírbátori egyezménnyel ismét megpróbálkozott a keresztény kézen lévő országrészek egyesítésére, amihez 1551-ben érkezett el a megfelelő alkalom. Fráter György ekkor lemondásra kényszerítette Izabella királynét, Ferdinánd pedig mintegy 9000 főnyi haderőt küldött Erdélybe Castaldo tábornok vezetésével, vagyis a nagy álom megvalósulni látszott.

Bécs és Gyulafehérvár viszonya azonban a későbbiekben nem alakult fényesen: kezdetben Ferdinánd és Fráter György eredményesen működött együtt, sőt, a király vajdai címmel és a bíborosi kalap kijárásával honorálta a barát szolgálatait, bizonyos diplomáciai manőverek azonban gyanút ébresztettek az uralkodóban. A bizalmatlanságra – látszólag – az adott okot, hogy Fráter 1551-ben is elküldte az évi adót a Portának, az ősszel megostromolt Lippa török védőit pedig értékes ajándékokkal bocsátotta útra.

Ferdinánd nem látta be a bíboros kiismerhetetlen politikai manővereinek szükségességét, és meg volt győződve arról, hogy Fráter György a két nagyhatalom kijátszásával saját hatalmának megerősítésére törekszik, ezért Castaldo leveleinek hatására hozzájárult a klerikus meggyilkolásához. A bíborossal végül Ferrari Márk nevű olasz titkára végzett 1551. december 17-én, holttestét azonban csak 70 nappal később találták meg.

A bíboros meggyilkol(tat)ása nemzetközi botrányt keltett: egyrészt I. Szulejmán szultán (ur. 1520-1566) 1552-ben bosszúhadjáratot indított Magyarország ellen, ami Temesvár, Szolnok és Drégely elestével zárult, III. Gyula pápa pedig azonnal vizsgálatot kezdeményezett, hiszen Fráter György a katolikus egyház egyik legfőbb méltósága volt. Ferdinánd Rómát illetően kevesebb negatív következményre számíthatott, amit elsősorban annak köszönhetett, hogy a pápai vizsgálat hírére egy 87 pontból álló vádiratot küldött III. Gyulának, melyben Fráter árulását igyekezett mentségére hozni.

A király stratégiája végül is sikeresnek bizonyult, ugyanis a pápa által kinevezett négyfős bizottság elsősorban ezekkel a pontokkal kapcsolatban kezdte meg a vizsgálódást, melynek részeként három éven belül 139 tanút hallgatott meg. A III. Gyula által indított eljárás természetesen erősen a Habsburgoknak kedvezett, hiszen Róma a reformáció térhódítása miatt nem engedhette meg magának, hogy elveszítse Európa legerősebb uralkodóházának támogatását. Ennek megfelelően Ferdinánd kiközösítését III. Gyula az eljárás végéig felfüggesztette, 1555. február 14-én felmentő ítéletet hozott a királlyal szemben, a bíráskodást pedig az isteni igazságszolgáltatásra bízta.

Az olvasó joggal kételkedhet az eljárás igazságosságában, annyit viszont el kell mondanunk, hogy a merénylet elkövetői és megszervezői Ferdinánd kivételével szinte mindannyian sanyarú sorsra jutottak: Ferrari Márk Itáliában akasztófára került, Sforza Pallavicini tábornokot a palásti csata után Konstantinápolyig hajtották, és csak tetemes váltságdíj fejében engedték szabadon, a gyilkosság több résztvevője pedig erőszakos halált halt a következő években.