A Habsburgok békét kötnek Szulejmán szultánnal Drinápolyban

Szerző: Tarján M. Tamás

1547. június 19-én kötötték meg V. Károly német-római császár (ur. 1519-1556) és I. Ferdinánd magyar király (ur. 1527-1564), valamint I. Szulejmán oszmán szultán (ur. 1520-1566) követei az öt évre szóló drinápolyi békét, melyben a Habsburg fél elismerte a törökök magyarországi hódításait, és évi 30 000 arany adót ígért a Porta számára.

Miután Szapolyai János király (ur. 1526-1540) elhunyt – az 1538-as váradi béke értelmében – Ferdinándot illette meg az ország egésze feletti uralom, ám Szapolyainak még halála előtt fia született, aki miatt aztán megmásította végrendeletét. A Fráter György vezette párt ennek megfelelően a csecsemő János Zsigmondot választotta meg a keleti országrész uralkodójának, II. János néven. Ferdinánd természetesen nem fogadta el ezt a döntést, és katonai erővel próbálta azt megváltoztatni, 1540 őszén Fels Lénárd, majd 1541 nyarán Roggendorf tábornok vezetésével kétszer is kísérletet tett Buda meghódítására. A belháború kapóra jött a befolyását növelni akaró Szulejmán számára is, aki – természetesen – a gyengébb fél, vagyis II. János mellé állt. Az oszmán szultán a csecsemő uralkodó védelmében 1541 nyarán sereget vezetett Buda felmentésére, mely hadművelet végén, egy ismert csel eredményeképpen a várost – harc nélkül – a maga számára szerezte meg.

A két vetélkedő királyjelölt között Szulejmán az ország három részre szakításával tett „igazságot”: Magyarország középső területe közvetlen hódoltságként birodalmához került, a keleti királyság többi része pedig – 10 000 arany évi adó fejében – török hűbérként II. János és az özvegy Izabella királyné birtoka lett, melyet Fráter György intenciói alapján kormányoztak. A nyugati rész Ferdinánd kezén maradt, aki a Buda eleste utáni európai trauma révén az itáliai államoktól és bátyjától, V. Károly német-római császártól is jelentős segítséget kapott, emellett Magyarországon is az adók emelésére törekedett. Közben a két viszálykodó magyar fél 1541 decemberében Gyaluban egyezményt kötött, ahol – a lelkiismeret-furdalással küszködő – Fráter György Izabella nevében felajánlotta, hogy ha Ferdinánd visszafoglalja Budát, nekiadja az Erdélyből és Partiumból álló erdélyi országrészt.

A Habsburg uralkodó az ígéretek és a segítség nyomán aztán 1542-ben nagyszabású hadjáratot szervezett, melyet a rendkívül tapasztalatlan és fiatal II. Joachim brandenburgi választófejedelemmel az élen indított meg Magyarország felé. A birodalmi sereg fegyelme a hadvezér alkalmatlansága következtében csapnivaló volt, a tisztek a felvonulást állandó mulatozásokkal és a hadipénztár elherdálásával töltötték, ennek eredményeképpen nem hogy Budát, de még a Duna túlsó partján fekvő, gyenge helyőrség által védett Pestet sem tudta elfoglalni. A kudarc hatalmas csapás volt a birodalom számára, és oly mértékben elvette a keresztény hadak önbizalmát, hogy a Szulejmán által indított 1543-as – Buda helyzetét biztosító – hadjárat során tehetetlenül figyelték Szekszárd, Esztergom, Tata, és a Varkócs György által hősiesen védelmezett Fehérvár elestét.

A hódoltság kiszélesítésével elveszett a lehetősége annak, hogy a Habsburgok az utánpótlási vonalak elvágásával kényszerítsék térdre Buda védőit, ráadásul a következő évben Mehmed budai pasa „önerőből” tovább terjeszkedett, elfoglalta az – Amadé Péter által védett – Visegrádot, majd Simontornya, Nógrád és Hatvan erődjét is. A támadó háború – és egy eredményes nyílt ütközet – ezen kudarcok nyomán lehetetlen vállalkozásnak tűnt Ferdinánd számára, aki ráadásul – I. Ferenc francia király (ur. 1515-1547) nyugati támadásai miatt – V. Károly támogatását is elvesztette. Ez a felismerés késztette a Habsburg uralkodót arra, hogy 1545-ben előzetes fegyverszünetet kössön Szulejmánnal, melyet aztán az öt évre szóló, 1547. június 19-án Drinápolyban megkötött béke követett.

A szerződés értelmében a császár és a király elismerték a szultán hódításait, a Magyar Királyság vazallusi státuszát, és a Habsburg uralom alá eső területekért évi 30 000 arany fizetését vállalták a szultán, és újabb 3000 arany folyósítását a nagyvezír felé. Bár a drinápolyi béke számos pontja megalázó volt, Ferdinánd rákényszerült a megegyezésre, hiszen felismerte, hogy az oszmánokkal szembeni védekezés egyetlen hatásos módszere csak a – Zsigmond és Mátyás korához hasonló – végvárrendszer kiépítése lehet, mely kellőképpen elaprózza a török támadó erőket, és lelassítja az előrenyomulást a Német-Római Birodalom irányában.

A védelem megszervezéséhez elsősorban időre, tehát békére volt szüksége, de ez nem jelentette azt, hogy a keleti királyság megszerzéséről lemondott volna. A Habsburg uralkodó hamarosan újabb tárgyalásokba kezdett a kiismerhetetlen Fráter Györggyel az országrészek egyesítéséről, az újabb próbálkozás pedig az 1549-es nyírbátori egyezményhez, a Habsburg katonaság sikertelen 1551-es bevonulási kísérletéhez, és – 1552-ben – egy újabb török hadjárathoz vezetett.