A Schmalkaldeni Szövetség bukása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Erős vár a mi Istenünk,
kemény vasunk és vértünk…”
(Luther Márton)

1547. április 24-én győzedelmeskedett Mühlbergnél V. Károly német-római császár (ur. 1519-1556) a János Frigyes szász választófejedelem (ur. 1532-1547) és Fülöp hesseni tartománygróf vezette Schmalkaldeni Szövetség csapatai felett. Az ütközet megpecsételte a protestáns liga sorsát, a birodalomban mind nagyobb teret nyerő lutheranizmus terjedésének azonban így sem sikerült gátat szabni.

Miután Luther Márton 1517. október 31-én közzétette híres 95 pontját, a világi és egyházi hatalom nyers erővel kísérelte meg letörni a reformációs törekvéseket, miközben igyekezett radikalizálni a prédikátor álláspontját. Az egykori szerzetest már az 1519-es augsburgi birodalmi gyűlésen tanai visszavonására kényszerítették, két évvel később, Wormsben pedig V. Károly császár ki is átkozta Luthert. A férfi által képviselt vallási irányzat ekkorra már odáig jutott, hogy nem ismerte el a pápa főségét, radikalizmusa pedig éppen a várakozásokkal ellentétes módon hatott, hiszen a császári és egyházi befolyás alól szabadulni kívánó, önállóságra törekvő német fejedelmek kiváló lehetőséget láttak a lutheranizmusban céljaik elérésére, illetve – az egyházi javak elkobzásával – vagyonuk gyarapítására. Nem véletlen, hogy Bölcs Frigyes szász választófejedelem (ur. 1486-1525) „elraboltatta” a wormsi birodalmi gyűlésről távozó Luthert, aki a következő nyolc évben a német nyelvű Biblia-fordítással megalapozta a reformáció sikerét.

Az új felekezet erősödését mutatja, hogy az 1529-es speyeri birodalmi gyűlésen már csak a további áttéréseket tiltották meg, igaz, 1530-ban, Augsburgban V. Károly elutasította a lutheránusok Ágostai hitvallását. Erre válaszul alapította meg 1531 februárjában 7 protestáns fejedelem és 11 birodalmi város a Schmalkaldeni Szövetséget, mely védelmet nyújtott a császár esetleges erőszakos térítési kísérleteivel szemben. Károly persze éppen annyira politikai szempontból közelítette meg a lutheranizmus problémáját, mint az önállóságra törekvő tartományurak: ő volt az utolsó császár, aki hitt a középkori centralizált birodalom feltámasztásában, ehhez pedig nélkülözhetetlennek tűnt a német területek vallási egységének megőrzése.

A liga vezető ereje mindvégig Szászország és Hessen volt, 1531 februárjában pedig olyan államok társultak hozzájuk, mint például Braunschweig, Anhalt, illetőleg Strasbourg, Bréma és Konstanz birodalmi városok. A Schmalkaldeni Szövetség gyorsan levetkőzte vallási jellegét, a tagok többsége elsősorban gazdasági érdekei, illetve a katolikus egyháztól elkobozható javak reményében csatlakozott a ligához. 1535 decembere után Württemberg, Pomeránia, Augsburg, Frankfurt és Hannover mellett I. Ferenc francia király (ur. 1515-1547) is belépett a szövetségbe, ám a „legkeresztényibb királynak” vallási okokból később lazítania kellett az V. Károly ellen szervezkedő protestánsokkal fenntartott kapcsolatán. Miután a gyorsan bővülő Schmalkaldeni Szövetség jelentős gazdasági és politikai befolyást szerzett a birodalomban, a Valois uralkodó komolyan számításba vette, hogy a lutheránusok segítségével megpróbál felkelést támasztani riválisa hátországában, ám terve végül nem járt sikerrel. Hasonló terveket szőtt egyébként I. Szulejmán szultán (ur. 1520-1566) is, aki levélben bátorította a németországi protestánsokat a francia szövetség megkötésére.

Mindennek ellenére az I. János Frigyes szász választófejedelem és Fülöp hesseni tartománygróf vezette liga sokáig tartózkodott a támadó háború gondolatától; a protestáns államok együtt már ütőképes hadsereget tudtak kiállítani, ám hiányt szenvedtek a tehetséges stratégákból, akik felvehették volna a harcot az Itáliában és Németalföldön „edződött” császári hadvezérekkel. A Schmalkaldeni Szövetség másfél évtizedes működése alatt megpróbált ugyan egy közös hitvallással szorosabb köteléket formálni tagjai között, fennmaradását azonban nem a belső kohéziónak, hanem annak köszönhette, hogy V. Károly császár nem tudott elegendő figyelmet fordítani a liga szétverésére.

Mint ismeretes, a császár uralkodása nagy részében két fronton harcolt, hiszen nyugaton I. Ferenc francia király, míg keleten a Porta szorongatta a Habsburgokat, ez a két hatalmi tényező pedig alkalmasint össze is fogott egymással. Károly csak az 1540-es évek közepén szabadult ki ellenfelei nyomása alól, miután Franciaországgal megkötötte az utolsó előtti itáliai háborút lezáró crépy-i békét (1544), és a Portánál is sikerült fegyvernyugvást kieszközölnie (Drinápolyban, 1547-ben). A császár már a tridenti zsinat 1545. évi megnyitásakor kijelentette III. Pál pápa előtt, hogy háborút indít a Schmalkaldeni Szövetség ellen, melynek tagjai a következő évben egy erőtlen „megelőző csapással” próbálták meghiúsítani az uralkodó terveit. A protestánsok 1546 nyarán elfoglalták Füssen városát, ezután azonban seregeiket tétlenségre kárhoztatták, mivel vezéreik nem vállalták azt a kockázatot, hogy Tirolban állják útját az Itáliából északra vezényelt csapatoknak.

Hamarosan Bajorország és I. Ferdinánd magyar király (ur. 1527-1564) is kinyilvánította semlegességét a konfliktusban, Károly öccse azonban ezzel együtt segítséget nyújtott a katolikus Móric szász hercegnek (ur. 1547-1553) János Frigyes ellenében. A Schmalkaldeni Szövetség így már 1546–47 telén a végső vereség szélére sodródott, ami tavasszal a hesseniek folyamatos hátrálása, majd több birodalmi város és tartományúr oldalváltása után egyértelművé vált. A szövetség hiába képviselt komoly erőt, megfelelő hadvezérek nélkül csupán macska-egér játékot játszott V. Károllyal és Alba herceggel, ami 1547. április 24-én, az Elba közelében fekvő Mühlbergnél ért véget.

A Schmalkaldeni Szövetség hadvezéreinek alkalmatlanságát mutatja, hogy a rövid ütközet során a protestáns sereg voltaképpen semmilyen stratégiát nem tudott megvalósítani. Alba herceg a reggeli ködöt kihasználva átkaroló hadműveletet indított János Frigyes és Fülöp ellen, és a meglepetés erejének köszönhetően el is döntötte a csatát. A lutheránusok hamar megfutamodtak, az ütközet során vitézül harcoló magyar huszárok pedig a szász választófejedelmet, a Schmalkaldeni Szövetség fővezérét is foglyul ejtették.

A totális vereséggel tehát a liga összeomlott, a legnépszerűbb protestáns prédikátorok egy része Angliába menekült, János Frigyest pedig először halálra ítélték, majd „csupán” megfosztották választófejedelmi címétől. Úgy tűnt, Károly elérte célját, és teljes győzelmet aratott a lutheránusok felett, hiszen két birodalmi város kivételével seregeit mindenhol hódolattal fogadták. A protestáns felekezetek elsorvasztására 1548-ban kiadták az augsburgi interimet, ez a dokumentum azonban utóbb az 1555-ös vallásbéke előfutárának bizonyult.