II. János magyar király születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1540. július 7-én született II. János magyar király, – János Zsigmond néven – az első erdélyi fejedelem, a keleti országrész felett uralkodó Szapolyai János fia. Második Szapolyai-királyunk csecsemőként került a trónra, így uralkodása nagy részében Fráter György, majd anyja, Izabella királyné vezette az országot, személyes irányításához az Erdély státuszát rendező speyeri egyezmény aláírása, és a fejedelemség különleges vallási toleranciájának megteremtése vonatkozik.

Szapolyai János Zsigmond viharos időkben, az ország két részre szakadása után született meg, világra jötte csak néhány nappal előzte meg apja, I. János (ur. 1526-1540) elhunytát. Bár a király még az 1538-as váradi egyezményben ígéretet tett arra, hogy halála után a nyugati területek urára, Habsburg I. Ferdinándra (ur. 1527-1564) hagyja országrészét, betegágyán végül mégis fiát választotta örökösének. Fráter György vezetésével a János-párti főurak 1540 szeptemberében királlyá választották a csecsemő II. Jánost, akit a magyar belviszályt kihasználó Szulejmán hamarosan pártfogásába vett, és fiának nyilvánított. A „támogatás” ebben a helyzetben azt jelentette, hogy a gyermek király védelmének ürügyén Szulejmán (ur. 1520-1566) az oszmán hódoltság területének növelésére törekedett. Fráter György ezért vissza akarta állítani az ország egységét, és az 1549-es nyírbátori egyezményben elérte, hogy Oppeln és Ratibor hercegségekért cserében Izabella – gyermeke nevében is – lemondjon trónjáról.

Az özvegy királyné és fia 1551-ben távoztak Erdélyből, ahol Ferdinánd ötéves uralma következett. Ez idő alatt azonban ismét bebizonyosodott, hogy a Habsburgok nem rendelkeznek elég erővel Magyarország megoltalmazására: miközben az ország középső területén egyre szélesedett a török hódoltság, Erdély tartományi alávetettségbe került, és elsősorban ásványkincsei, valamint adója szempontjából váltott ki Bécsben érdeklődést. Ferdinánd a helyi szászokra támaszkodva építette ki uralmát, azonban rövidesen általános elégedetlenség jellemezte az ország hangulatát. Ebben kivételt – a szászokon túl – csupán a kiváltságaikban 1555 során megerősített székelyek jelentettek. Végül a rendek 1556 októberében visszahívták Izabellát és János Zsigmondot, akiket Kolozsváron Báthory István üdvözölt.

A keleti királyság örököse ekkor még mindig csak 16 esztendős volt, így aztán helyette uralkodói ambíciókat dédelgető anyja kormányozta Erdélyt: irányítása alatt fellázadtak az adózásra kényszerített székelyek, és a Kendi-testvérek Bebek Ferenccel összeesküvést szerveztek Izabella eltávolítására. A királynő 1559-ben bekövetkező halála után aztán János Zsigmond vehette át az ország irányítását. Helyzete nem volt könnyű, ugyanis Ferdinánd, majd 1564 után I. Miksa (ur. 1564-1576) korántsem mondott le Erdély visszahódításáról, amit a fegyveres erő mellett a belső elégedetlenség szításával próbáltak véghezvinni. A Királyi Magyarország főkapitányai, Zay Ferenc és Balassa Menyhárt katonai erővel elfoglalták a Felvidék keleti részét – például Kassa városát is – és nagyjából az 1570-ben megállapított határok közé szorították vissza II. János uralmát. 1562-ben ráadásul újabb székely felkelés robbant ki, mely 40 000 fős haderejével komoly fenyegetést jelentett a fiatal uralkodóra; Szapolyai végül leverte a lázadást, majd ezt követően – a segesvári országgyűlésen – megvonta a rendi nemzet kiváltságait, így Székelyföld uralkodása során végig a felkelések melegágya maradt. 1564-ben aztán a keleti királynak külső támadással is számolnia kellett, ugyanis Zay Ferenc kassai főkapitány betört Erdélybe, és Hadad mellett vereséget mért II. János erőire, bár uralmát nem tudta megdönteni.

A Ferdinánd után trónra kerülő Miksa aztán az 1565-ös gyulai és nagybányai kudarcok után már hajlott a megegyezésre – ezt Szulejmán 1566-os, utolsó hadjárata is indokolttá tette – és megkötötte ellenfelével a szatmári titkos egyezményt, melyben II. János lemondott a magyar trónról. A tárgyalások persze nem zajlottak akadálymentesen, ezt mutatja Báthory István esete is, akit bécsi követként két évig tömlöcben tartottak, és csak 1567-ben engedtek haza. Az alkudozások aztán a Bekes Gáspár által Speyerben megkötött egyezmény volt, melyben II. János ismét lemondott a választott magyar királyi címről, és helyette princeps, azaz fejedelem titulust vette fel. Az 1570-es speyeri szerződés értelmében János Zsigmond fejedelem és utódai megtarthatták Erdélyt, de a család kihalása esetén a magyar királyt illette volna meg az új vezető kinevezésének joga. Ilyen szempontból tehát vita van azzal kapcsolatban, hogy az 1570. december 1-jén beiktatott uralkodó mennyiben tekinthető tényleges erdélyi fejedelemnek, és nem a rendek által önállóan választott utódot, Báthory Istvánt kellene -e inkább az elsőnek tekintenünk ebben a sorban. János Zsigmond fejedelmi országlása ugyanis nem tartott sokáig: 1571. március 14-én ratifikálta a Bekes által megkötött szerződést, majd négy nappal később elhunyt, az erdélyi rendek pedig halála után eltértek a speyeri egyezményben foglaltaktól.

János Zsigmond rövid egyeduralma nem politikai, hanem sokkal inkább vallási szempontból volt jelentős: országlása arra az időszakra esett, amikor Erdélyt – Európa más országához hasonlóan – sorra elérték a reformáció különböző, mind radikálisabbnak ható áramlatai, melyek a keresztény világban polgárháborúk sorát robbantották ki. Maga az uralkodó is végighaladt a különféle irányzatokon, hiszen katolikusként látta meg a napvilágot, majd a lutheri és kálvini reformáció után az unitárius vallásban találta meg a számára igaz hitet, melynek – a fejedelem udvari orvosa, Giorgio Blandrata révén – Erdély lett európai fellegvára. János Zsigmond a hit szempontjából páratlanul toleráns uralkodónak bizonyult, amit az 1568. évi tordai országgyűlés törvényei mutattak meg igazán: az itt hozott rendelkezések gyakorlatilag szabad vallásgyakorlást biztosítottak az alattvalók számára.

A János Zsigmond vezette országgyűlés négy bevett vallást állapított meg – katolikus, unitárius, református, evangélikus –, ezzel lényegében definiálta a magyar történelmi egyházakat, és rendezte a templomhasználat körüli vitát is. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a tordai cikkelyek egyetemes jelentőségűek voltak az egyháztörténet szempontjából, melyek példát mutattak egész Európa számára, ráadásul ezen cikkelyek segítségével sikerült megakadályozni a másik szélsőséget, a régi hiten maradottak üldöztetését is. János Zsigmond tehát korának két súlyos problémája – a reformációbóéé eredő ellentétek és a török veszély – közül az egyiket abszolválni tudta, bölcsessége egészen a 20. századig hatással volt Erdély vallási viszonyaira.