Pizarro tőrbe csalja Atahualpa inka uralkodót

Szerző: Tarján M. Tamás

„Meglehetősen felbosszantott minket Atahualpa meggyilkolása, hiszen ő mégis csak egy uralkodó volt, ráadásul mindez az igazság nevében történt.”
(Részlet V. Károly német-római császár és spanyol király Pizarróhoz írott leveléből)

1532. november 16-án csalta tőrbe a hírhedt konkvisztádor, Francisco Pizarro az utolsó szuverén inka uralkodót, Atahualpát (ur. 1532-1533), akinek tragikus sorsa előrevetítette az amerikai birodalom összeomlását.

Pizarrót, aki kalandos élete során – egy nemes úr törvénytelen fiaként – a disznópásztorkodástól jutott el a perui kormányzóságig, a történelmi emlékezet egy másik gátlástalan kalandorral, Hernán Cortezzel kapcsolta össze, aki az Azték Birodalom leigázásával írta be a nevét a krónikákba. A két férfi között elsősorban hódítói „teljesítményük” okán szokás párhuzamot vonni, ezenfelül azonban a konkvisztádorok személyiségét és az adott történelmi szituációt is érdemes vizsgálat alá vetni – a felfedezhető rokon vonások komoly szerepet játszottak abban, hogy a 16. század közepére az amerikai kontinens jelentős része a spanyol korona uralma alá került. Francisco Pizarro két évvel Cortez előtt, 1502-ben érkezett meg az Újvilágba, ahol vakmerőségének, vállalkozó kedvének és gátlástalanságának köszönhetően egyre feljebb kapaszkodott a gyarmati ranglétrán: a konkvisztádor részt vett Vasco Núnez de Balboa 1513-as panamai expedíciójában, majd a terület első kormányzójának, Pedrarias Dávilának a kegyeibe férkőzött, és 1519-ben – abban az évben, amikor Cortez partra szállt Veracruznál – korábbi parancsnoka elárulásának fejében az újonnan alapított Panamaváros első embere lett.

Pizarro a bennszülöttektől hallott történetek és az 1522. évi déli expedíciót vezető Pascual de Andagoya beszámolóinak hatására vette fejébe az aranyban bővelkedő, legendás Birú – tehát az Inka Birodalom – meghódítását, amihez Hernando de Luque és Diego de Almagro személyében hamarosan segítőtársakat is talált. A három férfi 1524-ben, majd 1526-ban is expedíciót szervezett az „El Doradónak” nevezett gazdag ország elérésére, ám első alkalommal az élelmiszerhiány, másodszor pedig a környező indián törzsek harcias fellépése hiúsította meg Pizarróék terveit. Jóllehet, e két utazás során sikerült bizonyítékokat szerezni az Inka Birodalom létezésére és mesés gazdagságára, Panama kormányzója az 1520-as évek végén megtagadta hozzájárulását egy újabb felfedezőúthoz, így a konkvisztádor Európába utazott, hogy személyesen V. Károly német-római császártól (ur. 1519-1556) – I. Károly néven spanyol király – szerezze meg a szükséges engedélyt. Pizarro sikerrel járt az udvarnál, így – öccse, Hernando társaságában – 1530 januárjában visszatért Panamába, és az év végéig előkészítette harmadik expedícióját. A mintegy 200 konkvisztádorból álló spanyol had 1531 áprilisában elfoglalta az ecuadori partoknál fekvő Puná szigetét, majd néhány hónappal később partra szállt az inka fennhatóság alatt álló Tumbes városánál, mely – Pizarro megdöbbenésére – ekkor már romokban állt.

Az európaiak meglepő felfedezésére az a polgárháború szolgáltatott magyarázatot, melyet Huayna Cápac (ur. 1493-1527) két fia, Huáscar (ur. 1527-1532) és Atahualpa vívott egymással; Pizarro tehát szerencse tekintetében is hasonlított az aztékokat leigázó Cortezre, hiszen javára fordíthatta a meghódítani vágyott birodalom belső ellentéteit. Jóllehet, a spanyolok érkezésekor Atahualpa már döntő vereséget mért fivérére, és biztosította egyeduralmát, a kaotikus állapotok lehetőséget adtak arra, hogy a Pizarro és Hernando de Soto vezette konkvisztádorok akadálytalanul benyomuljanak az ország szívébe. Az európaiak 1532 novemberében, Cajamarca mellett találkoztak a győztes uralkodó seregével, aki diadala után a város közelében található hévforrásoknál időzött.

Mivel felderítői révén Atahualpa tudomást szerzett arról, hogy a spanyolok mindössze 200 katonával rendelkeznek, – 80 000 harcossal a háta mögött – ártalmatlanoknak találta a messziről érkezett idegeneket, és elfogadta Pizarro invitálását, miután az találkozóra hívta őt. A konkvisztádor szintén tisztában volt az inkák elsöprő túlerejével, ám merész tervet forralt az uralkodó ellen, mellyel egyszersmind a birodalom térdre kényszerítését is lehetségesnek vélte. A spanyol vezér elrejtette katonáit az Atahualpa fogadására kijelölt tér épületeiben, és csupán egy kisebb küldöttséget menesztett az indiánok elé, melyet egy szerzetes, Vicente de Valverde vezetett. Pizarro elgondolásai szerint a papnak kellett Cajamarcába csalnia az uralkodót, majd a főtéren kérdést intéznie hozzá: felveszi -e a keresztény hitet, és hajlandó -e meghódolni V. Károly császár előtt? Nemleges válasz esetén Atahualpa – bekerített – fegyveres kíséretére halál, az Inka Birodalom fejére pedig hadifogság várt.

Az 1532. november 16-án lezajló cajamarcai találkozó során végül Pizarro erőszakosabb terve vált valóra: a késő délután megérkező Atahualpa megtagadta Valverde azon kérését, hogy hódoljon V. Károly előtt, így a konkvisztádorok szörnyű mészárlást rendeztek az inka harcosok között. A hódítók egyedül az uralkodó testi épségét kímélték meg, hiszen ő sokkal több haszonnal kecsegtetett élve, mint holtan; túszuknak köszönhetően a spanyolok rövid időn belül felszámolták az indiánok ellenállását, és birtokukba vették a kulcsfontosságú erősségeket, majd a fővárost, Cuzcót is megszállták. Atahualpa, miután megismerte Pizarróék kapzsiságát, egy hatalmas termet színültig töltött arannyal és ezüsttel, hogy megválthassa szabadságát, ám a gátlástalan hódítókat a sohasem látott gazdagság csak mohóbbá tette. Miután a konkvisztádorok 1533 tavaszára meggyőződtek arról, hogy az uralkodó nélkül is kézben tarthatják az Inka Birodalmat, meggyilkolták előkelő foglyukat, és hozzákezdtek a dél-amerikai spanyol gyarmatbirodalom kiépítéséhez, mely folyamat során az egymás ellen forduló kalandorok még rengeteg szenvedést zúdítottak az inka őslakókra.