Rettegett Iván születése

Szerző: Hahner Péter

IV. Iván a Rurik-dinasztia tagjaként született 1530. augusztus 25-én. Apja III. Vaszilij cár volt, anyja Jelena Glinszkaja, a cár második felesége. Születése idején állítólag villám csapott a Kremlbe, a kazányi kán pedig ezt üzente a bojároknak: „Uralkodótok született, s máris két foga van! Az egyikkel minket, tatárokat fal fel, a másikkal benneteket, bojárokat!” Hároméves volt, amikor meghalt az apja. Anyja kormányzata, majd az ezt követő, véres hatalmi küzdelmek idején a rettegés légkörében nőtt fel, innen eredt üldözési mániája. Későbbi teológiai és történelmi tanulmányaiból viszont azt a következtetést vonta le, hogy ha elismerik rangját, akkor bármit megtehet: tizenhárom évesen egy lakomán Andrej Sujszkij bojárt az ő parancsára tépették szét a kutyákkal. A tatár fejedelmektől átvett politikai gyakorlat, a bizánci császárok példája és a XV. századi ortodox egyházi tanítások egyaránt azt sugallták a számára, hogy ő olyan egyeduralkodó, akit senki és semmi sem korlátozhat. „Bár emberként bűnös vagyok, mint cár, helyesen cselekszem!” – fogalmazta meg életfilozófiáját. 

Magas, sovány, karvalyorrú férfi lett belőle, erős kisebbrendűségi érzéssel és az önsajnálatra irányuló hajlamokkal, amelyeket szenvedélyes önigazolási törekvésekkel, teljhatalma állandó bizonygatásával ellensúlyozott. Képes volt minden átmenet nélkül átcsapni a részeg bujálkodásból a túlzó vallásosságba, a szadista kínzásokból az érzelmes ellágyulásba, a paranoiás elzárkózásból a tömegek előtti ékesszóló megnyilvánulásokra. Három felesége meghalt, kettőt kolostorba küldött, egytől elvált, egy másikat vízbe fojtatott, s a nyolcadik mellett kitartott haláláig. Több felesége volt tehát, mint VIII. Henriknek.

1547. január 16-án cárrá koronáztatta magát a régi bizánci szertartás mintáját követve, hogy ezzel is azt hangsúlyozza: ő az isteni akarat és az egyetlen igaz hit letéteményese, akivel az uralkodók közül csak a német-római császár és a szultán egyenrangú. Uralkodásának első szakaszában (1547—63) belső reformok és sikeres hadjáratok követték egymást. A cár a bojárok duma nevű testületével és a „kiválasztottak tanácsával” kormányzott, amelyben olyan tehetséges személyiségek is akadtak, mint Szilveszter és Makarij metropoliták, valamint Alekszej Adasev és Andrej Kurbszkij. Iván többször összehívta a zemszkij szobort is, az országos tanácskozógyűlést. A társadalmi élet szabályait a Domosztroj (házi rend), a birodalom kormányzásának gyakorlatát a Szugyebnyik (cári törvénykönyv), az egyházi szertartások szabályait a Sztoglav (száz cikkely) elnevezésű törvénygyűjteményekben foglalták össze. Intézkedéseket hoztak az egyházi visszaélések ellen, s felállították az első állandó hadsereget: 20 000 hivatásos sztrelec (lövész) évi 4 rubel zsold, kereskedelmi és iparűzési jogok fejében készen állt a fegyveres szolgálatra. 

Több sikertelen hadjárat után 1552-ben az orosz csapatok elfoglalták a Kazáni Kánságot, s 1556-ban az Asztraháni Kánság is megadta magát. A terjeszkedés másik iránya Livónia volt: az orosz csapatok elfoglalták Narvát (1558) és Polockot (1563). Angliával kereskedelmi kapcsolatok épültek ki, angol hajók érkeztek a Dvina torkolatához, s 1555-ben megalakult az angol Moszkvai Társaság. 

IV. Ivánt első felesége haláláig (1560) kortársai bölcs uralkodónak tekintették, ám ezután üldözési mániája egyre jobban kiteljesedett. Kijelentette, hogy hálátlan összeesküvők tartották őt befolyásuk alatt, régi tanácsadóit száműzte az udvartól, napjait pedig egyre inkább szadista kínzások, orgiák és imádkozások töltötték ki. Acélhegyű, hosszú botra támaszkodva járt, ezzel verte vagy ölte meg, aki nem tetszett neki, majd rohant gyónni és szidalmazni magát. Ekkor kezdték „Gróznij” néven emlegetni, amit „Rettegett”-nek szoktak fordítani hazánkban, egyes történészek szerint azonban a „rettentő”, „rettenetes” vagy a „félelmetes” jelzővel jobban visszaadható az orosz szó jelentése. 

A cár meg volt győződve, hogy jogában áll minden potenciális ellenfelét kiirtani. Andrej Kurbszkij hercegnek, aki külföldre menekült előle, ezt írta egy levelében: „Ha valóban erényes és igaz vagy, miért nem akartad elfogadni urad kezéből a halált, és ezzel a mártírok töviskoszorúját kiérdemelni?” Ez a mondat jól rávilágít az orosz önkényuralom különlegességére. A XVI. században több európai uralkodó is kivégeztette ellenfeleit, de egyik sem úgy, mint Rettegett Iván. VIII. Henrik mindig rávett valamilyen bíróságot, hogy mondja ki kegyvesztett feleségének vagy miniszterének bűnösséget. Bírósági eljárás nélküli politikai gyilkosságokra csak a legvégső esetben került sor, s utólag általában ezt is megpróbálták jogi érvekkel igazolni. Azt azonban egyetlen uralkodó sem hangoztatta, hogy az ő kezéből még az ártatlannak is el kell fogadnia a büntetést, s neki azt is jogában áll megöletni, aki „erényes és igaz”. Iván azonban azt hirdette, hogy még az uralkodó igazságtalan tetteit is el kell fogadni, s aki nem így tesz, az kárhozatra jut.

A döntő fordulat 1564—65 telén következett be. A cár kivonult Moszkvából, ahol ezért pánik tört ki, a metropolita pedig követeket küldött a cár után, akik könyörögtek neki, hogy térjen vissza. Iván hajlandó volt erre, azzal a feltétellel, hogy ezután kedvére büntethet, s még a papság sem bírálhatja cselekedeteit. Birodalmát 1565-től két részre osztotta. Az opriscsina (elkülönült terület) a cár magánbirtoka lett, ahová megbízható szolgáit költöztette, hatezer úgynevezett opriscsikot. Az ország másik része a zemscsina (a „föld” orosz nevéből), ezt a bojárok és hagyományos intézmények kormányozzák. A zemscsina lakóit pedig a cár tökéletesen kiszolgáltatta az opriscsikoknak, akik fekete öltözékben, fekete lovakon, nyergükön a kutyafej és a seprű jelével bármilyen bűntényt elkövethettek a zemscsina területén: kínzást, fosztogatást, gyújtogatást, nemi erőszakot. Ők ugyanis megesküdtek arra, hogy felfedik a cár elleni merényleteket.

Esténként a cár orgiákon vett részt, ahol parasztasszonyokat kínoztak, erőszakoltak meg vagy nyilaztak halálra. Moszkvában egymást követték a karóba húzások, emberek kötéllel való kettéfűrészelése vagy forró vízben való megfőzése, s a cár mindezt élvezettel figyelte. Filipp metropolita felszólalt az elnyomás ellen, mire megfosztották tisztségétől, s megfojtották a börtönében. A cár unokafivérét, Vlagyimir Andrejevics herceget mérgezési szándékkal vádolták meg, mire a cár arra kötelezte őt, hogy a szeme előtt igyon mérget feleségével és két kisfiával együtt, a hercegnő síró udvarhölgyeit kivégeztette, a herceg kolostorban élő anyját füsttel fojtatta meg, majd agyonlövette a herceget feljelentő szakácsot is.

Ha külföldi hadseregek ellen nem is értek el sikereket, a katonák keményen hadakoztak – saját honfitársaikkal. Miután egy bűnöző azt a hamis vádat terjesztette, hogy Pszkov és Novgorod városa szövetségre kíván lépni a lengyel királlyal, a cár 1570-ben hadsereggel vonult a két város ellen. Öt héten át öldökölték, csonkították, sütögették, s lökték a jeges folyóba Novgorod mindkét nembeli lakóit, az aggastyánoktól a csecsemőkig. Az áldozatok száma a szovjet történészek szerint is több tízezer volt. Novgorodot kirabolták, még a környékét is felégették. Pszkovot viszont egy félkegyelmű, önsanyargató szerzetes fenyegetőzéseinek hatására a cár megkímélte. Moszkvában még mintegy 200 személy kínoztatott halálra azzal a váddal, hogy figyelmeztették a novgorodiakat. A moszkvai kutyák állítólag egy hétig emberhúson élhettek.

Aligha lehet csodálkozni azon, hogy ezek után a Rettegett Iván által fenyegetett Litvánia 1569-ben szövetségre lépett Lengyelországgal. Mialatt a hadsereg Livóniában vesztegelt, a cár pedig Rosztovban imádkozott, a krími tatárok 1571-ben porig égették Moszkvát. Égő emberek taposták egymást a Kreml előtt, ahová természetesen nem engedték be a menekülőket. A veszteség félmillió halott és 100 000 fogoly lehetett. 

A cár pedig azt vette a fejébe, hogy a lengyeleknek meg kellene őt választaniuk királyukká. A livóniai háború elképesztő kegyetlenséggel folyt, Báthory István személyében azonban Rettegett Iván méltó ellenfélre talált: ötször nagyobb orosz hadseregek szenvedtek vereséget a lengyelektől. Báthory visszahódította az oroszok által megszállt területeket, s megírta Ivánnak, hogy koronás eszelős, aki köznevetség tárgyává teszi magát, katonái pedig útonállókként viselkednek. A hosszú háborúskodásnak végül minden eredménye elveszett, az oroszoknak nem sikerült kijutniuk a Balti-tenger partjára. 

A cárnak sikerült elpusztítania fiát és leendő unokáját is. 1581 novemberének egyik napján ugyanis szembetalálkozott a palotában terhes menyével. Mivel az öltözékét illetlennek tartotta, úgy megverte, hogy az asszony elvetélt. Iván cárevics felháborodva berontott apjához, felelősségre vonta, mire az a vasalt botjával agyonverte őt. Fia temetésén persze zokogva üvöltözött, s a templom kövezetébe verte a fejét. Éjjelente pedig alvajáróként bolyongott a palotában, fiát keresve. Ezután már csak együgyű fia, Fjodor követhette őt a trónon, vagyis a cárnak sikerült biztosítania, hogy halála után trónviszályok és belpolitikai zavargások kövessék egymást. 1584. március 28-án halt meg (az Oroszországban érvényben maradt Julianus-naptár szerint 18-án). 

Szvák Gyula történész e szavakkal foglalta össze a történteket: „IV. Iván uralkodása negyed századának végeredménye tehát: gazdasági pusztulás, a társadalmi ellentétek kiéleződése… a huszonötéves háborúban totális vereség, jelentős területi veszteségek, dinasztikus krízis. És a társadalom teljes demoralizálódása.” 

Sztálin viszont igen nagyra becsülte Rettegett Ivánt, s 1947-ben, amikor Szergej Eizenstein elkészítette Rettegett Iván című filmje második részét, személyesen oktatta ki a rendezőt, hogyan kell volna bemutatnia a címszereplőt.