I. Szulejmán szultán megindul Mohács felé

Szerző: Tarján M. Tamás

„Magyarország ügyei olyan állapotban vannak és úgy kormányoztatnak, hogy félek: ígéretük csak füstnek bizonyult, a két év előttihez hasonlóan, így aztán ha a török, Isten ne adja, feljön, úgy gondolom elveszünk, előbb ez a királyság, utána meg az én tartományaim.”
(Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg, 1523.)

1526. április 23-án indult meg I. Szulejmán szultán (ur. 1520-1566) mintegy 60 ezer fős seregével Magyarország ellen. A középkori magyar királyság számára végzetesnek bizonyuló hadjárat döntő ütközetét augusztus 29-én, Mohács mellett vívták meg a felek, mely katasztrofális keresztény vereséggel és II. Lajos (ur. 1516-1526) halálával zárult.

Miután a Keletet leigázó I. Szelim szultán (ur. 1512-1520) 1520-ban elhunyt, az előző évben kötött hároméves fegyvernyugvás is érvényét vesztette, Szulejmán követe, Behrám csausz azonban már 1520 decemberében megjelent Budán, hogy újabb fegyverszünetet ajánljon. Mint ismeretes, a követ bebörtönzése és a keresztények időhúzása miatt megsértődő szultán végül maga döntött a kérdésben, és 1521 tavaszán hadjáratot vezetett Magyarország ellen. A háború kitöréséért a közvélekedés többnyire az ifjú II. Lajos tanácsadóit tartja felelősnek, a valódi politikai helyzet azonban jelentősen árnyalja a magyar fél döntését, illetve tétlenségét. Nem szabad elfelejteni, hogy az 1483 óta tartó „békeidőszak” egyáltalán nem hozott nyugalmat, sőt, az ismétlődő török portyák ez idő alatt teljesen elpusztították a végvárak vidékét, és ellehetetlenítették az erődök fenntartását. Éppen 1520-ban történt, hogy egy kisebb csatában életét vesztette Beriszló Péter püspök, horvát-szlavón bán, ez az eset pedig rávilágított a fegyverszüneti ajánlat valódi természetére.

A mérleg másik serpenyőjében természetesen a háborús konfliktus lehetősége szerepelt, ebben az esetben viszont Lajos rokoni kapcsolatainak, illetve az 1521–22 során realizálódó Habsburg-Jagelló házassági szerződésnek köszönhetően „rendes esetben” két dinasztia támogatására is számíthatott. Más kérdés, hogy Magyarországnak nem volt szerencséje ebben az időszakban, hiszen az európai hatalmak tucatnyi fontosabb dolgot találtak II. Lajos megsegítésénél: a kontinens nyugati felén és Itáliában a Habsburg és Valois dinasztia hegemón törekvései újabb háborút eredményeztek, 1517 után pedig V. Károly császárnak (ur. 1519-1556) a lutheri reformációval is meggyűlt a gondja.

Paradox módon a Habsburgok törökellenes harcai sem kedveztek Magyarországnak, ugyanis Károly a Földközi-tengeren kívánt szembeszállni az oszmánokkal, hogy biztosítsa hatalmas birodalmának spanyol és itáliai partjait. Miután a török ellen a lengyelek és a velenceiek is békekötést javasoltak Lajosnak – ők maguk is erre törekedtek a Portával szemben –, Magyarország segítség nélkül maradt, amit Budán úgy próbáltak meg orvosolni, hogy azt terjesztették, Szulejmán hűbéresévé akarja tenni a királyt. Nem tudni, hogy Behrám csausz, vagy később más követ megtette -e a híres szulejmáni ajánlatot”, az viszont tény, hogy a mohácsi katasztrófáig Magyarország ígéreteken kívül így is csak igen csekély segítséget kapott nyugatról.

Lajos király tehát hiába börtönöztette be Behrám csauszt, hiába húzta az időt, nem sikerült támogatást szereznie, így egyedül kellett szembenéznie az első hadjáratára készülő Szulejmánnal. A szultán 1521 májusában indult el Konstantinápolyból, és a következő hónapokban Nándorfehérvárt, Szabácsot és Zimonyt is elfoglalta, amivel súlyos sebet ütött a magyar végvárrendszeren. Az ország ellenálló képességéről – pontosabban annak hiányáról – tanúskodik, hogy II. Lajos seregei Tolnánál és Zentánál várakoztak, majd egy járvány miatt anélkül oszlottak szét, hogy egyáltalán megpróbálkoztak volna az erődítmények visszafoglalásával.

Ez az arcpirító kudarc egy rövid időre felébresztette az egymással torzsalkodó pártok lelkiismeretét, néhány hónap múlva azonban minden visszatért a régi kerékvágásba: a legbefolyásosabb bárók – például Báthori István nádor, Brandenburgi György őrgróf – arra fordították energiáikat, hogy kitúrják egymást a király kegyeiből, Báthori és Werbőczi István ádáz harcot vívott a királyhelyettesi méltóságért, és akkor még nem is szóltunk arról az ellentétről, ami Szapolyai János „köznemesi” pártja és a Habsburg-orientáció hívei között húzódott. Mondanunk sem kell, hogy a cseh korona országait is hasonlóan kaotikus belső állapotok jellemezték.

Miközben ez az ezerféle akarat szétfeszítette II. Lajos országait, a Jagelló uralkodó is igyekezett a saját útján járni, ám a bárók túlzott önállósága mellett a kincstár üressége, a Fuggerek pénzügyi nyomása és szövetségesei érdektelensége is megkötötte az ifjú uralkodó kezét. Ez idő alatt az oszmánok újabb nagyszabású hadjárat nélkül is tovább mélyítették azt a rést, melyet 1521-ben ütöttek a magyar védelmi rendszeren: 1522-ben Knin és Orsova, 1524-ben pedig Szörényvár is elesett, miközben Klissza és Jajca csak a védők hősiességének köszönhetően maradt a keresztények kezén.

Hasonlóan bravúros sikernek számított Tomori Pál kalocsai érsek Szávaszentdemeternél aratott győzelme, illetve Szapolyai János 1522. évi déli hadjárata, melynek eredményeként magyarbarát vajda került Havasalföld élére. Az állandó pénzügyi gondokkal küzdő, ezer érdektől szétszabdalt Magyarország végvárrendszere ezekkel a sikerekkel már teljesítőképessége végső határát feszegette, mindeközben pedig a rendi országgyűlés annyit sem tudott elérni, hogy legalább megszervezzen egy keresztes hadjáratot.

Így érkezett el az 1526. évi végzetes török támadás, mely egyáltalán nem érte váratlanul a magyar politikai elitet: a perzsa sah már korábban küldött egy követet Lajoshoz, Bakics Pál vajda pedig 1525 végén szintén azzal a hírrel érkezett Budára, hogy a Porta Magyarország ellen készül. Erre az 1525-ös hadi eseményekből is lehetett következtetni, hiszen I. Ferenc francia király (ur. 1515-1547) a páviai csatában totális vereséget szenvedett V. Károllyal szemben, így várható volt, hogy a „legkeresztényibb király” kihasználja utolsó diplomáciai ütőkártyáját, és a törököket mozgósítja a Habsburgok ellen. II. Lajos a dinasztia egyik legközelebbi szövetségese volt, tehát hazánknak számolnia kellett a törökök támadásával, annál is inkább, mivel Szulejmán számára kiváló ürügyet szolgáltatott, hogy a Valois-dinasztia révén belesodródott az európai hatalmi játszmába.

A szultán 1526. április 23-án indult el Konstantinápolyból mintegy 60 000 fős seregével, másnap pedig Rákos mezején összeült a magyar országgyűlés. A tavaszi esőzések miatt Szulejmán a tervezettnél jóval lassabban haladt észak felé, sietségre azonban nem volt oka, hiszen a rendek még közvetlenül a veszély torkában is sérelmeikkel és vitás ügyeikkel foglalkoztak. A rákosi országgyűlés semmilyen használható rendelkezést nem hozott Magyarország védelmére, a hadszervezés pedig ugyanolyan siralmasan haladt, mint öt évvel korábban. II. Lajosnak nem volt pénze zsoldosokat fogadni, a nemesek vonakodtak táborba szállni, a pápa 50 000 aranyán kívül pedig külföldről sem érkezett érdemi segítség. A király egészen július 20-áig vesztegelt Budán, eddigre pedig Szulejmán hadai már átkeltek a Száván és Pétervárad felé vonultak, melyet július 27-én el is foglaltak. A magyar hadak ismét Tolnában gyülekeztek, II. Lajosnak azonban ezúttal már nem volt akkora szerencséje, mint 1521-ben: a szultán döntő csapást akart mérni Magyarországra, melyet a mohácsi síkon, 1526. augusztus 29-én szenvedtünk el.