I. Szulejmán megindul seregével Magyarország ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

1521. május 18-án indította meg első hadjáratát Magyarország ellen I. Szulejmán (ur. 1520-1566), az Oszmán Birodalom szultánja.

Szulejmán 1520 őszén örökölte a trónt a Mameluk Birodalmat meghódító és a perzsákat Csáldiránnál legyőző I. Szelimtől (ur. 1512-1520), ekkor Magyarország hivatalosan már közel négy évtizede békében élt az oszmánokkal. A „béke” ellenére a végvárvonal mentén változatlanul zajlott a küzdelem a magyar vitézek és a rendszeresen portyázó könnyűlovasok között, többnyire magyar sikerrel, de a látszat csalóka volt. Először is, Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) halála óta a végvárak állapota folyamatosan romlott, katonasága, felszerelése fogyott, miközben számos támogató erőt (például Nándorfehérvár tüzérségét vagy a Száva vonalát védő hajóhadat) leépítettek. A „békeévek” során Dubicánál, Jajca és Klissza mellett kivívott győzelmek nem egy egész birodalmat, hanem csupán határ menti csapatokat tartóztattak fel.

II. Lajos (ur. 1516-1526) Magyarországa nem volt felkészülve egy háborúra, ennek ellenére a Szulejmán megbízásából Budára érkező Behrám csausszal nem hosszabbították meg a fennálló békét, hanem hónapokon át egyeztettek a pápai és a császári udvarral, mindhiába. A szultán megalázónak érezte követe több hónapos késlekedését, ezért 1521. május 18-án maga döntötte el a kérdést: mintegy 60 000 fős, európai és ázsiai csapatokból álló seregével megindult birodalma törzsterületéről Magyarország ellen.

A Szófiában összeülő diván (haditanács) több haditervet is készített, de elsősorban Nándorfehérvár és Szabács ostromát vette számításba. Szulejmán és alvezérei, Ahmed ruméliai beglerbég és Piri Mehmed nagyvezír emlékeiben még élénken élt Hunyadi János 1456-os győzelme, nem volt tudomásuk arról, hogy Magyarország kétségbeejtő állapotban áll velük szemben. Az anatóliai hadak végül június 20-án Szabácsot, a ruméliaiak öt nappal később Nándorfehérvárt vették ostrom alá, miközben a szultán hajóhada akadálytalanul hajózhatott fel a Dunán.

A magyar királyi udvarban nem tudtak a török támadás megindulásáról, az ország vezetői sokkal inkább a Báthory István nádor és Szapolyai János vajda vezetésével vívott bárói-köznemesi politikai küzdelemmel voltak elfoglalva, mintsem a határok védelmével. Az ostrom hírére az erdélyi vajda becslések szerint 15 000, a király 20 000 fős haderőt gyűjtött össze, ezek a csapatok azonban tétlenül szemlélték, ahogy Szulejmán erői két hét után elfoglalták Szabács várát. Augusztus 29-én aztán a nándorfehérvári toronyra is felkerült a lófarkas zászló, ezután az oszmán hadjárat a Szerémség felégetésével és számos kisebb erőd elfoglalásával (pl. Zimony) befejeződött.

Az 1521. évi török támadás éppen a legsebezhetőbb ponton ütött lyukat az ország végvárrendszerébe, Szulejmán azonban nem kockáztatott meg egy Buda elleni támadást, hanem ázsiai csapatainak megóvása érdekében szeptember közepén visszavonult birodalma enyhébb éghajlatú területeire. II. Lajos hadai ezalatt Zentánál és Tolna mellett várakoztak, hogy a török kivonulás után visszafoglalhassák a megszállt várakat, a lassan meginduló magyar csapatok között azonban Mohácsnál kitört egy rejtélyes járvány, így szeptember 29-én a sereget feloszlatták.

A tehetetlenség és a kudarc felkeltette a rendek lelkiismeretét, ezért 1521. november 10-től országgyűlést tartottak Budán, ahol döntöttek az ország erejét megerősítő reformokról. A pozitív törekvések azonban gyorsan szertefoszlottak, főleg miután II. Lajos 1522 tavaszán Prágába utazott, hogy megkoronáztassa magát a cseh rendekkel. Az ország visszasüllyedt a pártküzdelmekbe, miközben Szulejmán seregei évről évre kézre számos várat kerítettek kézre az összeomló végvárvonal mentén. Knin 1522-ben, Orsova 1524-ben került a hódítók birtokába, Magyarország pedig tehetetlenül sodródott a katasztrofális vereség irányába, melyet 1526. augusztus 29-én, a mohácsi csatamezőn szenvedett el.