I. Szulejmán megindul seregével Magyarország ellen

Szerző: Varga Dániel

1521. május 18-án indította meg első hadjáratát Magyarország ellen I. Szulejmán (ur. 1520-1566), az Oszmán Birodalom szultánja.

A 16. század elejére az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság közötti erőegyensúly rendkívül jelentős mértékben az előbbi javára fordult. II. Hódító Mehmed (1451–1481) befejezte a Balkán elfoglalását, de ennél sokkal jelentősebb volt I. (Vad) Szelim (1512–1520) szerzeménye: hadai – korszerű tüzérséggel és lőfegyverekkel felszerelve – legyőzték a Szíriát és Egyiptomot uraló mamelukokat, így vált immáron három földrészre is kiterjedő nagyhatalommá az Oszmán Birodalom. A szultán birodalmának gazdasági és katonai potenciálja ezt követően már végképpen lekörözte a magyarországiét. Csak az volt a kérdés, hogy mikor jön el az elkerülhetetlen összecsapás a két fél között, illetve meddig képes hazánk feltartóztatni az ország déli részén az oszmánok nyugati irányú terjeszkedését.

I. (Törvényhozó) Szulejmán (1520–1566) hatalomra kerülése új fejezetet jelentett az Oszmán Birodalom történetében. Bár a kortársak kezdetben azt hitték, hogy Szelim fia békésebb uralkodó lesz, akitől nem kell majd tartani, ennél nagyobbat nem is tévedhettek. Szulejmán jelentős változást hozott az oszmán külpolitika terén: míg apja kelet és dél felé hódított, ő már a nyugati irányú terjeszkedést pártolta. Ez népszerű döntésnek számított katonái körében, hiszen ez azt jelentette, hogy végre nem iszlámvallásúak ellen kell harcolniuk, hanem keresztények ellen. Ráadásuk olyan hírek érkeztek Konstantinápolyba, amelyek Magyarország gazdagságáról, illetve egyúttal katonai gyengeségéről szóltak. A boszniai szandzsákbég például azt írta, hogy: „az átkozott magyaroknak nincs olyan […] ereje” amely szembe szállhatna az oszmánokkal. 

Szulejmán hatalomra kerülését követően nem sokkal elrendelte a következő évi hadjáratra való felkészülést. Ekkor még, egyértelmű célpont kitűzése nélkül, egyszerűen az oszmán hadsereg nyugat felé fordulásáról volt szó. Hajthatta az ifjú szultánt az a tény, hogy elődei igen jelentős vereségeket szenvedtek a magyarok ellen  (gondoljunk csak Nándorfehérvár 1456-os ostromára). Szulejmán egy Magyarország elleni hadi siker segítségével növelhette a saját hatalmi presztízsét, bemutatva azt, hogy olyat sikerült elérnie, amit az elődeiknek nem. Mindemellett – bár erről megoszlanak a források – háborús okként merülhetett fel az is, hogy a Budára érkező követeivel a magyarok nagyon barátságtalanul bántak. Erre azonban a magyaroknak meglehetett az okuk…

A Hunyadi Mátyás halála és Nándorfehérvár elvesztése közötti évtizedek nagy részében a Magyar Királyság, illetve az Oszmán Birodalom békeszerződésekkel és fegyverszünetekkel igyekeztek biztosítani a térség nyugalmát. A gyakorlatban azonban a két fél közötti ellenségeskedés egyáltalán nem szűnt meg a déli határ mentén. A török fél többször is betört Magyarország területére és rabló portyázásokba kezdett, hatalmas pusztításokat okozva. Fontos kiemelni, hogy a portyázás kölcsönös volt. A végvári kapitányok nemegyszer betörtek az Oszmán Birodalomhoz tartozó területekre, leginkább azért, hogy a saját ellátási nehézségeiken enyhítsenek, mivel az egymás elleni harcok sokkal jobban gyengítették a magyar felet. Ebben az időszakban az oszmánok kétszer is megpróbálkoztak Nándorfehérvár bevételével: 1492-ben erővel, 1494-ben pedig csellel igyekeztek bevenni a várost. (Ekkor Kinizsi Pál volt az, aki megakadályozta, hogy egyes áruló tisztek átadják Nándorfehérvárt a törököknek.)

Évről évre egyre nehezebb lett a törökök féken tartása: ahogy erősödött ugyanis a birodalmuk, úgy kellett egyre több és több pénzt költeni a magyar végvárrendszer fenntartására. A törökök a veszteségeiket könnyedén tudták pótolni, ez a magyar félre azonban nem volt igaz. Gazdaságilag a török–magyar vetélkedést az utóbbi fél már nem bírta tovább. Jó példa erre Zsarnó 1515-ös ostroma. Ekkor Szapolyai János Nándorfehérvárról ágyúkat hozatott magának, ám amikor hírt szereztek egy török felmentősereg érkezéséről, a sereg a nehézfegyverzetet hátrahagyva visszavonult.

Az 1510-es évek közepén-végén került abba a helyzetbe Magyarország, hogy nem tudta már tovább fenntartani a „fegyveres béke” állapotát. II. Lajos magyar és cseh király azonban hiába fordult például a sógorai felé: a Habsburg–Valois vetélkedés teljesen elvonta a figyelmet a török veszélytől. V. Károly német-római császár egyértelművé tette, hogy csak akkor tud majd segíteni a magyaroknak, ha elhárították a francia veszélyt. A déli határt Szulejmán seregeinek ellenében tehát jelentős európai segítség nélkül kellett megvédeni. 

A kérdés az volt, mi lesz a fő célpontja az 1521-es török hadjáratnak? Erre a kérdésre a válasz csak június 18-19-én született meg Szófiában. Szulejmán ekkor adott engedélyt arra, hogy egymással párhuzamosan (a nagy seregét kettéosztva) két török had induljon útnak: az egyik célpontja Szabács bevétele volt (majd utána vonulás Buda felé) a másiknak pedig Nándorfehérvár. Az előbbi török sereg - Szabács bevétele után - végül logisztikai problémák miatt nem tudott Buda irányába vonulni, ezért a szultán parancsára Nándorfehérvár felé vette az irányt, így hozva még nehezebb helyzetbe a már a másik török had által ostromolt várvédőket.